Füst Milán versei

Igyekezz, ó igyekezz lélek
E föld körén repülni túl!
Nézz feljebb: ott tisztább az ének...
Lásd: - hol csattogó harc hangja dúl:
E föld-világon nem szívesen élek.

Itt múlnak el, itt repülnek az évek
És fellázadnod, sírnod oly nehéz,
Oly gyorsan zátonyára fut az ész,
S a szív az égre ellankadva néz...

Nézz feljebb: ott az égi mértan
Szabálya fénylik és oly egyszerű!
S nem kérded többé, mi miért van,
Mert nincs kérdés több ott, hol a derű
Hol tiszta ívek és körök
Honában már a gondolat örök!

Ott fenn öröktől tündököl a Törvény
S ahogy holdak és napok kerengnek,
Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek,
S mosollyal múlnak el a századok...
Ó lélek, - e földön itt elfáradok
S nincs kedvem többé keresni a kulcsot,
Mit zúgva elmerít az örök törvény
S mit Isten tengerébe elhajított,
Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját...

Te szőke égi lánynak símogasd haját
S ott fenn építs magadnak tiszta házat,

Ott fenn, - ott int a Magyarázat!

A kalandor

A semmittevés lován,
A semmittevés lován,
Ő üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szivének húnyó, bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

Nem tudja őt, hogy merre tart
S nem emlékezik: - mit akart
S nem kérdi többé, hol pihen
Néz felhőt, lombot és kiken
Egy hűsebb élet fénye ott világol:
A téli csúcsok felé néz a vándor...

És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, -
Mely sáppadtabb, mert nincs vérrel tele...
Mi eltünik - s nem mondta: élni jó!
S vídáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

Az úton mendegél és egyre jobban
- Hogy erről álmodik, - a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga...

Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna...
S ha ő volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna...

Zsoltár

Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor...

Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, -
Gondjaim terhén merengek, - barna hajam eső veri

S kitárom Előtted karjaim...

S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram!
Néma lettem én - s a szívem nem talál!

Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak!
Ha majd megkérded tőlem: Ťmiért fiam - s hogyan?ť...

S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé...
És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl
Majd ismét előcsalja régi könnyeim...
Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él:
A forró vágy, - szeretni Téged Alkotóm,
Fényednek varázsától ujra éled:

Akkor majd lelkemet örökös derűd
Fiatal tavaszában fürdetem
És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem
Hogy nem talált sehol e földön és egen...