Bach élete és művei

(Papp Viktor új könyve)

Papp Viktor új könyve mindazoknak, akik már végérvényesen hozzászoktak a "népszerűsítés" másodrendűségéhez, meglepetést hozott. Be kell azonban vallanunk, hogy ilyen meglepetést éppen Papp Viktortól, sőt csakis Papp Viktortól lehetett várni. Hiszen ő volt mindig az eszményi kritikus, aki közvetítőként áll művész és közönség között, aki mindkettőt egyformán szereti: azt, akiről ír, és azt, akinek ír. Ez a szeretet izzította át ezúttal is a népszerűsítés minden másodrendűségén saját egyéni értékének elsőrendűségét. A "Bach élete és művei" c. könyvecske újabb bizonysága, hogy a jó, igazi népszerűsítés a stílus dolga.

Papp Viktor már közismert zenészarcképeiben belső lényeggé emelte a stílust, ami körülbelül azt jelenti, hogy Papp Viktor költő: zenéről-költő. Ő az első magyar zeneíró, aki megkísérelte olvasói lelkébe pusztán nyelvművészet segítségével átlopni azt a hatást, melyet ő benne valamely műalkotás keltett. Ha Lhevinne-ről ír: hidegen csillog, ha Dohnányiról: bensősége elmélyül, Debussynél finoman bonyolítva szövi mondatszólamait, Bartóknál pedig Adyt idézi.

Szinte elképzelhetetlen, hogy miképpen tudta ilyen naivul és majdnem veszedelmesen raffinírozott törekvések mellett teljesen megőrizni szavainak természetes, lapidáris egyszerűségét, mert Papp Viktor nyelve mindig iskolapéldája volt a helyes magyar beszédnek. A "Panteon" irodalmi intézet, mikor a népszerű "Zenei Panteon" megírására Papp Viktort kérte fel, szerencsésen választott.

A hatalmas Bach-irodalmat 40 kis oldalra összesűríteni kemény feladat. Megoldása, különösen az életrajzi részben teljesen sikerült. Elnagyolt lexikonszerű vázolás helyett itt olyan szigorú egységben sorakoznak Bach sorsdöntő órái mellé életének apróbb, de nem kevésbé jellemző eseményei, hogy amit kénytelenségből ki kellett hagynia, azt utólag lehetetlen hozzátennünk.


Bach műveinek bemutatása még jobban próbára teszi a zeneírót. Szakszerű, tisztán zenei ismertetés száraz, memóriába-raktározhatatlan adathalmazzá aprózódott volna el, viszont pusztán hangulati leírás a Dahn-életrajzok sekélyes unalmával fenyegetett. Az egyedül helyes megoldás természetesen: a műveket Bach belső életének mozaikjába szervesen beilleszteni.

Erre azonban az adott körülmények között még Papp Viktor sem vállalkozhatott. Számára tehát csak a helyes középút-választás maradt hátra. Felhasználta, átfaragta, kifejezőbbé, rátalálóbbá tette az esztétikai irodalom Bach-művekhez fűzött, legsikerültebb megjegyzéseit, de ezenkívül sok újat és eredetit is mond, különösen Bach hegedűre írt szerzeményeinek ismertetésénél. A tudós tárgyilagosságán itt gyakran átcsillan Papp Viktor, a "hegedűművész". Így pl. mikor azt állítja, hogy Bach orgonaszólamai hegedűszerűek, ezt a találó megfigyelést hamis megvilágításba helyezi.

Azt következteti ugyanis belőle, hogy Bach elsősorban a hegedű költője. Pedig itt csak Bach annyira jellemző tökéletességvágya játszhat szerepet, mely az orgona szólamvezetésétől is megkívánja a legnagyobb, legmodulációképesebb tökéletességet: a hegedű kantiléjának tökéletességét. Ugyanez a tökéletességvágy hajtja Bachot akkor is, mikor viszont a hegedűszerzeményekre kényszeríti rá az orgona polifóniáját.

Papp Viktor könyvében a legkevésbé (és talán szándékosan legkevésbé) kidolgozott rész Bachnak, az embernek jellemzése. Papp itt megelégszik azzal, hogy rámutat Bachban az ember és művész ellentétére. A sorok közül azonban ki lehet olvasni, hogy ebben az ellentétben maga a szerző sem tud őszintén hinni. A Bach-problémának véleményünk szerint ez legelhanyagoltabb része. Bach nemcsak kortársai, de az összes zeneszerzők közül, leginkább képzeletének rettenetes kizárólagosságával magaslik ki. Ezért ő azután állandóan az őrültség szélén halad.

Képzelete gigantikus képei alatt épp úgy szenved, sorvad, mint valamely üldözési mánia bolondja. A józan, fogékony lelket a mindennap tarkán-folytonos egymásutánja, egymás feledtető, halványító impressziói, legnagyobb eseményeket is semmivé tördelő időmalma, elszoktatja attól, hogy az élet jelenségeit kizárólagos fontosságúaknak tekintse és komolyan értékelje. Viszont az őrült kifelé vak lelkéhez, ez a mindent leőrlő egymásután, ez a mindig új, kívülről jövő Sok nem tud hozzáférkőzni.


Az őrült csak fantáziája korlátolt számú, egyedül uralkodó képeit látja maga előtt, számára csak ezek, és mindig csak ezek léteznek: komoly, kínzó, iszonyúan igaz valóságok. Ezért minden komoly és mély meglátás kicsit emlékeztet az őrült látására, és ezért az őrültség munkája Bach művészete is. Bach őrületét, egyszerű, kispolgári életében kimutatni könnyebb, mintsem gondolnánk. Zsémbelő, makacs ember, semmire sincs tekintettel, csökönyösen ragaszkodik a dolgok azon képéhez, mely lelkében él.

Nem "megértő lélek", vak volt ő mindig, nemcsak öregségében. Ha a külvilág durva érintése pillanatra kizökkenti látnoki vakságából, hirtelen méregbe jön, goromba lesz, tehetetlenül dúl-fúl. Rossz karmester, rossz tanár, általában az életben is a saját képzeletétől elborított, megszállt ember benyomását kelti. Bach ugyanúgy élt életében, mint művészetében, s ha megadatott volna neki a szavak hatalma, amint megadatott a hangoké, talán épp olyan próféta lett volna az életben, mint amilyen próféta, legnagyobb próféta most a zenében.

Bach életének és műveinek kapcsolatára vonatkozólag egyelőre kénytelen vagyok ezzel a rövid utalással beérni. A probléma teljes megvilágításához egy kis kötet sem volna elég. Bizonyosan ezt érezte Papp Viktor is, mikor elsősorban népszerű könyvében nem akart új, ismeretlen utakra indulni. Bőven kárpótolt ezért bennünket a művész Bachról szóló fejezetben, amely nem egy érdeklődő előtt fogja megnyitni a "muzsikusok muzsikusá"-hoz vezető kaput.

Tóth Aladár