Őszinteség
Őszinteség, te éltető meleg forrása lelkem tépett tájainak: elfojtalak,
Megfojtalak, magam, a két gyilkos kezemmel.
Visszafojtalak a keserű nem lehet, a szigorú nem szabad
kemény gátja mögé.
Buzogó áradásod úgy húllott reám, mint Gileádnak
tiszta balzsama, szikrázó csepped most is áldom,
Önkénytelen feltárúlás, ihlettel szóló, meggondolatlan, vakmerő s igaz!
Ha sértett volna bárkit, érjen érte vád, állok elébe s
védjen hű bűnbánatom, fájó alázat és a veszteség.
Ó, mert legtöbbször én szenvedtem érte.
De már züllött és roncsolt életem, e puszta táj,
Ahol csak zörgő, bús szélmalmok kalimpálnak fülsértő danát:
Reményeimnek kivénült s idétlen kórusa: nem birja el
Vidám csörgedezésed friss őszinteség.
Szabadon, ó szabadon lelkem tört hullámai!
Ha még lehetne egyszer Istenigazában!
De nem lehet. Meggondolásból font s tapasztott gátak
visszafojtanak a szív örvénylő mélyébe, vissza, nem lehet.
Már úgy is mindegy, hogy lesz és meddig birom: nem tudom.
Valahol már úgy is jönnie kell: égzengésnek, mely szívem szétszakítja végkép,
Vagy szivárványnak zaklatott egemre, amely sugárba von.
Most a haragos Élet mord szemöldökével rám parancsol: nem szabad!
Tűz és víz erőpróbája
Végzet-tüzeknek pokla énekel a számon:
Vizet, vizet, vizet - megfulladok -
Patakot, szende ér gyalogközeljét,
Gyöngyös forrásnak éltető borát,
Árnyékos tónak altató dalában
szentelt vizek zsolozsma cseppjét,
Folyamok széles, vállvetett hatalmán
Vetélkedő hullámok törtetését:
Előbbre, előbbre, míg a mérhetetlen int,
Kitágult víz, a véghetetlen mása,
Hideg tűz, hűs pokol, kacér briganti: tenger. -
Vagy robbanó gát s szétszakadt iramban
Hanyatthomlok-vizek vadúlt futását
Vetések zöldjén: remények csonka bús füzérén.
Igen, igen habzsolni ezt is, mert hideg,
Aláfeküdni minden Tarpataknak,
Niagarának, hadd taposson térde,
Az isteni esés - enyésszek: méregtűz,
Sebes zsarátnok, égő kelevény,
Enyésszek s aztán holt magam teremtsem
Újjá, egésszé: vizek bódult szabadját,
Múltnak s jövőnek befogadóját, törtetőjét,
Jövő magam: a hullámbiró embert!
Komolyság rengetegében
A komolyság hallgatag rengetegében
Új lépés visszhangja kondúl,
Belopózott s most valaki
Tépi a gallyakat orvul.
De konokúl sóhajt a szél
S tűnődve húllnak a lombok,
A színük, mint a színacél.
De konokúl sóhajt a szél!
Vidám tisztások s enyhe dombok
Felettetek csak könnyű tánccal
Siklik keresztűl s hangja táncdal,
De itt a szél csak úgy sóhajt.
Komoly és úttalan homályon át
Kinyújtott, hangtalan kezek
Keresik egymást itt a szent berekben.
Kinyújtott, reszkető keze. -
- Meg kell találnom árkon-bokron, tüskesebbel,
Ezer kudarcon át, - mert elveszek!
Bozótot törnek s szivem is szakad,
Valaki jár itt, ég az arcom
Sóvár kezek, ha elmellőzik egymást
A lélekvesztő, néma harcon:
- Meg kell találnom őt fáradt szivemmel, meg kell
Tört büszkeséggel, át ezer kudarcon.
Remények húllnak, mint a korhadt ágak,
Fáradt kezünk, sebzett a szánk.
Meg kell találnom, rábizom a szélre
Bús sóhajom: sebzett a szánk!...
És sírva csókoljuk meg a komolyság fáját
Tövébe rogyva, mert e hely: hazánk.
