Sárközi György versei

Fiataloknak

Mikor szemetek sötét barlangja megnyilt szemeimnek,
Mindegyikből egy-egy széphangú madár
Szárnyalt csöndes búgással tárt kalitka-szívembe.

S mikor az éjszaka erdejében szunnyadnak a madarak az alvó ágon,
S számról letépi a dalt a vadujjú szél,
Megszólalnak itt benn a ti hangjaitok s velem dalolnak.

Mindnyájan egyet énekelünk, mint a virágok egy napra nyílnak,
S mégis ezer színnel táplálja őket a föld,
Más-más zenével mindnyájan egyet énekelünk, igaz torokkal.

A mi dalunk mindenütt kinő a földből, mint a zizegő páfrány,
Fölserdül a fészkes lombokig s ébredve velünk
Zsolozsmáznak édes öcséink: az éjszaka erdejének madarai.

Szárnyalva ők fonják tovább a mi zenénket a vak magasban,
Ezüstös húrjainkat fölhúzzák a csillagokig
S a sötétség szárnya zendítve surolja a remegő hárfát.

S még a csillagok is, arany galambok, beléturbékolnak muzsikánkba
S úgy összehangzik minden, mint szivárványban a szín,
Vagy mint idelenn a mi fiatal sziveinknek doboló dobogása.


Biztató

Bányász, ne féld a tárnák holdtalan, végtelen éjjelét,
Merítsd csákányod a mélység gyürtbőrű, ércideges husába,
Ne félj a rossztól, hisz fölötted ott világít őrző csillagod:
A Davy-lámpa.

Te is légy bátor, hintázó vizek hátán, halász,
Éjbe hajlik a föld, de mindent megtart jó vállán, nem dob le magáról
A holdsugaras ezüstös horgain fönnakadva ficánkol a halnép,
Nehezül a háló.

Földművesem, ha a tarlón égi szitokként kopog a jég
S az isten haragja elömlik az égi ponyván feketülve,
Sötét szobádban a jó, meleg búbosnál ne remegj, - gabonád
Már benn van a csűrben.

S ki a szívtelen hegyeket mászod, sastollas bérci vadász,
Puskával a vállon, szívedben aggodalommal, a mágneses mélybe
Le nem zuhanhatsz: erősen markol, meg nem szédülve, a társad
Biztos kötéllel.

Végül te, költő, mikor ezer bányába leszállsz
Kitépni dalodnak csillámló ércét, mikor széthinted a hangod,
Mint a halászok tengere űzi hullámait, öleli öt világrészt,
Mikor a zajból

Fölsajdul a vers, akár a fájdalom, a vas-boronás,
Szakítja lelked rögéből, akár vidám, nagy sasként száll a magasba,
Költő, minden veszélyben légy rettenthetetlen, mert téged az isten
Szent ujja igazgat,


Egy isteni torzóhoz

Istennő voltál egykor, néma, magányos, templomod márvány oszlopai a mai,
Között legszebb oszlopként élted a régi időt, amikor még
Égnek emelt karral imádott a szép görög ifjú, nem térdreborulva, mint
Ott álltál a síma talapzaton, sárgás kőbe faragva,
Orcádon csöndes nagyság ült, a ruhádnak ráncain fönséges egyszerűség
S tágranyitott szemeid sok századon át álmodva merengtek
A kőfalakon túl, hol besütött aranyosan a hellaszi felhőtlen, derüs ég.

Aztán barbár fegyverek és az idő barbár buzogánya a fénylő oszlopokat napokat
Széttörték s mint harcban esett királyok, levert koronával
S roppant derékkal hevertek előtted az egykori társak, akik között a dicső
Töltötted boldog márványmosolyoddal s fagyos méze nem olvadt
Szépívű ajakadnak s nem buggyant a méla ökörszemeknek könnye elő,
Mikor annyi halottnak özvegye, égi királynő, magad is lezuhantál
A romlott kövek közé és romjaidat sötét ölére fogadta a kőtemető.

De nem halandó mása voltál, noha emberi kéz vésője csiszolt, faragott,
S födhetett ezer év pora és ezer év füve nőhetett ki fölötted,
Romolva is éltél és tört tagjaid nem voltak hitvány márványdarabok, -
A kései kor csákánya elé eleven, kéjes ragyogással
Tárult isteni tested, amelyre mint reggeli köd tapadott csak a lenge ruha,
Fej és kar nélkül is babonázott még maradék szépséged
S új templomod lett hitetlen időknek pogány kinccsel teli múzeuma.

Sok omladék, kusza lim-lom közt tán únva bolyong a közömbös látogató,
De ahol te állsz fájdalmas nyugalommal, döbbenve akad meg
Útjában s amíg elnéz, hittel érzi szivét terhesnek a tátogató,
Mert nemcsak egészben voltál isteni, minden ránca ruhádnak
S szép kebeled legkisebb árka vagy dombja is az, ami teljes, ép alakod,
S ha elomolsz ezer szilánkra, benne leszel egészen mind az ezerben:
Izzó ősnap a tested, melyben a csillagok szertegomolygó ősnépe lakott.