Füst Milán - Az öngyilkosságról

Néhány laikus észrevétel Posch Jenő cikkére

Így is lehetne gondolkozni: Az ember élete során állandóan igyekszik változtatni helyzetén, mert azt hiszi, ha változtat, ez számára jobb lesz. Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy ez a hiedelme legtöbbször csak illúzió - vagyis nem következik be jobb, hanem a jónak és rossznak egy új mérlege. Mégsem tanácsolnánk az embernek, hogy ne törekedjék változtatni helyzetén, mert tudjuk, hogy a változás perce jó -, az előtte való illúzió is jó, s hogy maga az élet egy szempontból éppen mozgásnak, vagyis örök változásnak tekinthető.

Ha gyötrelmeitől szabadulandó az individuum a halált választja, mint változást - ezt abban az illúzióban teszi, hogy a halál jobb lesz, mint az élet Valami jobbat képzel: ez az illúzió - változtat - s a változtatás perce rossz (haláltusa) - az eredmény pedig elhanyagolható, miután a res - vegyük fel - nem tudja, hogy valaki e változással kínoktól szabadult-e - de viszont azt sem tudja, hogy ez a valaki tévedett-e, mikor azt hitte.

Nincs tehát sem öröme benne, hogy így történt, de csalódása sincs, tehát bánata sincs. - - Marad tehát a következő tiszta lelki kép az öngyilkos halálakor: illúzió + egy nagyobb halálos vergődés kínja. (Hogy mért nagyobb a halálos vergődés, arról később.)

Már most: - amennyiben valamely dolognak végét azon dolgok céljának fogalmával identifikálhatjuk - minden élet céljaként ott lebeg a bizonytalan távolságban a halálos tusa. Tegyük fel azonban azt az esetet, hogy nekem élőnek e tusa előtt még más, egészen biztosan bekövetkező kínokat is kell majd kiállanom. (Ha nem biztosan bekövetkező ez a kín: - ez egy másik eset.) Tegyük fel, hogy orvos vagyok és tudom, hogy rákban szenvedek.

Ekkor tehát az öntudatot megrohanja egy kín-tömegnek az elképzelése - az egész jövő elképzelése a jelent terheli -, amely elképzelésből a további élet elviselhetetlennek tűnik. - Igaz, hogy ha szenvedéseinket előre elképzeljük, azok rendesen súlyosabbaknak tűnnek, mint amilyenek, mikor időben elosztva s a szünet örömeitől enyhítve az élet adagolja nekünk - (vagyis: ha például előre tudnánk húsz éves korunkban, milyen megpróbáltatások és fáradalmak következnek még - az értesülés pillanatában a psziché megroppanna e súly alatt - aligha mernénk az elkövetkező életet vállalni, még akkor sem, ha tudnánk, hogy átélni talán mégsem olyan súlyos, mint előre elképzelődni róla) - de hát arról van éppen szó, hogy adott pillanatokban a megterhelt képzelet előtt az élet elviselhetetlennek tűnik.

S ekkor fellép egy logikai falzum, egy öncsalás, egy illúzió: - j o b b lesz meghalni. (Illúzió: mert olyasmire vágyik, amit elképzelt. S falzum: mert amit elképzelt, az nincs.)

Vagyis, valóban: nesze "a" semmi, fogd meg jól. [*]

S valóban: élet és halál két oly különböző dolognak tűnik, hogy logikánk tiltakozik ellene, hogy egyik a másik céljaként tekintessék.

De: nem kell sokat vizsgálódnunk annak megállapításakor, hogy az egész emberi élet teli van hasonló illúzióval s hasonló falzummal - lelkünk szinte erre az öncsalásra látszik berendezve lenni - s azt szinte az élet szisztémájához tartozónak lehet ítélnünk. - Mi nemcsak a halál utáni állapotot nem ismerjük, hanem e földi dolgokat sem, vagy legalább is nem jól: - a dolgok néhány tulajdonságát jól-rosszul érzékeljük - (nincs is időnk és alkalmunk, hogy mindent jól szemügyre vegyünk) s néhány adatunkat képzeletünk aztán kiegészíti - s végül is arra vágyunk, amivé kiegészült. (Önző fantáziánk kellemes egységekké teljesíti ki a világ sokféleségét.)

A halálról is van néhány adatunk - az pl., hogy életünkben valami élt bennünk, ami testünket szemlélte... - s csodálkozunk aztán a halotton, hogy vajon ez a része hová tűnt?... S erről aztán képzelődünk. (Nem is oly alacsonyrendű illúzió! - S hátha nem is egészen illúzió!) S az ember akkor is képes erre az illúzióra, ha elméjét a reális gondolkodáshoz szoktatta - néha mégis "ítélete elhomályosul." - S nem jó-e, ha ítélete elhomályosulván vigasztalást talál valamiben, olyankor, amikor tiszta ítélettel az életét elviselhetetlennek ítéli s illúzió nélkül még csak a menekülés reménye sem int.


Ennek az illúziónak értéke nem csekély, mert nem kis örömöt okozhat: - képzeljünk csak el egy olyan örökéletű Prométheuszt, akinek szünet nélkül keselyűk tépnék a máját mindaddig, amíg Zeusz megkönyörülvén rajta megengedé neki, hogy meghaljon! Az örömnek micsoda pillanata lehet ez! - Ha élni nem volna egyéb, mint folytonos életveszélyben lenni s az öngyilkosság nem egyéb, mint a bizonytalan haláltól való félelemből a biztos halálba menekülni - akkor az öngyilkosság a legnagyobb nonszensz volna.

De élni nemcsak ennyi - mert a fájdalom nemcsak az életveszély jele, hanem életünknek talán legpozitívabb tartalma is. S ha számunkra a további életveszély vagy fájdalom, mint életünk további tartalma elviselhetetlennek tűnik, akkor szükségünk van arra az illúzióra, hogy nem abba rohanunk bele, amitől félünk. - S igaz ugyan, hogy Raszkolnyikov egy válságos percében azt érzi, hogy akár a zúgó tenger közepén, egy kietlen sziklán - de mégis élni, élni! - érezzük ezt mi is néha - de vajon mit éreznénk, ha Zeusz ma arra ítélne, hogy hétezer évig a hétkerületi elöljáróság egy udvari helyiségében aktát kell másolni? S még felállani sem szabad: - Micsoda illúzió volna akkor a halál!

Illúziókkal van teli az egész élet. Nem illúzió-e nekünk a szerelmi boldogság reménye még akkor is, ha akár tapasztalatból, akár filozófus véleményünknél fogva, akár ebben az egyes esetben tisztában vagyunk vigasztalan realitásával. - Lehet, bár nem biztos, hogy a keleti bölcselő az, aki ha már tud valamit, nem nyugszik, amíg egész szervezete fel nem veszi igazságát, míg az minden asszociációjához nem kapcsolódik - ő az talán, aki kényszeríti magát, hogy elgondolása értelmében éljen - amennyiben persze ez egyáltalán lehetséges. (Yogi.)


A mi lelkünk más! Nekünk vannak világos pillanataink - s ilyenkor leülünk pl. írni, vagy tanítani - s aztán ismét az illúziók sötétségébe süllyedünk. - - Hogy csak a halálnál maradjak: a hősi halált például sokat dicsőítették mindenkor - okos emberek is (Periklész emlékbeszéde) - azt sokan ideáljuknak tartották (van-e szebb, mint a hazáért meghalni?) - pedig ki ne gondolta volna már el, hogy a hős azzal, hogy meghalt, legtöbbször senkinek sem használt, magának legkevésbé, mert még azt sem látja majd a res - használt-e hazájának vele? -

S mi a vérbosszú, a halálbüntetés?... A bosszuló meglepve áll a halott mellett, mert ráébred, hogy annak már nem büntetés, hogy megölte. - A szerelmi öngyilkosság nők érzésében sokszor bizonyíték-hatású - gyerek-lányok képzeletében pedig él annak lehetősége, hogy majd valaki megöli magát értük - s csak akkor ébrednek álmodozásaikból, ha ahhoz a ponthoz érnek - hogy miképpen lehet majd akkor e halált jóvátenni s az illetőt mégis tovább szeretni? - Vagy: mi a bátorság? Az életemet bátran kiteszem a halálnak, azért, hogy megmentsem. Tehát gyakran a közvetlen veszélyt választom a későbbi helyett - néha ugyan el is odázom vele a veszélyt - stb.

Az illúzió a lélekből ki nem küszöbölhető funkció: vágyakat keltő értékelése a képzeletnek olyasmiről, ami előttünk áll. S hiába vennénk revízió alá az illúziók végtelen sorát: - mert az talán maga is illúzió, hogy ezen változtatni lehetne.

Már most: adott esetben életem árán tehát két elképzelésem van jövő szenvedéseimre vonatkozólag: 1. sok kín + halálos tusa, egy bizonyos idő után, de mégis bizonytalan időben - és 2. a halálos tusa magában általam választott időben. Az az illúzióm tehát, hogy én kikerülök bizonyos előre látható kínokat, vagyis a kevesebbet fogom életem során kínlódni.

Itt felmerül az a kérdés: - hogy van-e abból pszichikai haszon, ha várt kínok elmaradnak? Az kétségtelennek tűnik, hogy: az életnek nincsen olyan pillanata, amely az élettartalom rezüméjának volna tekinthető. Ha helyes volna is az a tan, hogy a halál előtt átszáguld lelkünk elmúlt életünkön - még akkor sincs rezüménk, mert: a visszafelé táruló perspektíva épp oly hamis, mint a jövő elképzelt perspektívája.


(Az ember szenvedéseit elfelejti: - noha, mikor átéli azokat, azt hiszi, hogy egész életét beárnyékolják.) De még az sem tűnik igaznak, hogy a végső pillanatban összefoglaljuk életünk tartalmát - inkább az valószínű, hogy az utolsó perc épp olyan perc, mint az előbbi volt - tehát folytatás és nem összefoglalás. - Ha pedig ez így van: akkor a halálos percben mindegy, hogy mit szenvedtem valamikor. Marad tehát az életfolyamatnak az a pillanata, mikor szenvednem kellett volna s nem szenvedek.

Tapasztalatból tudjuk azonban, hogy a lélek ezt sem igen élvezi. Hogy már három órája nem fáj a fejem - ezt nem élvezem. Csak az a pillanat volt nagyszerű, mikor az új orvosság megszüntette a fejfájást. (Elmaradt örömök nagyobb bánatot okoznak, mint amily örömöt elmaradt szenvedések.) Nekem tehát csak az a perc szerez örömet, mikor a szenvedéstől megszabadulok, illetve az a perc, mikor a képzelet számára új perspektíva tárul: - hogy meg lehet a kíntól szabadulni. [*]

(Azt lehetne azonban itt mondani, hogy: ez a képzelődés már azért is hamis, mert az ember semmit sem kerülhet ki, ami neki szükségszerűen kijárt volna. - Vagyis: ha bizonyos neked szükségszerűen járó kín nem előzi meg halálos tusádat, akkor talán maga a halálos tusa lesz nagyobb. Ezek szerint a gyerekkorban meghalni volna a legnagyobb gyötrelem. - Nem valószínű, hogy ez így volna - inkább az a valószínű, hogy mi emberek nem egyforma kínok summájával megyünk a halálos perc elé.)

Tehát még egyszer: Az utolsó percben valószínűleg nem tekintem át, mi életem végső mérlege, hogy sok szenvedéstől menekültem-e - azután pedig még kevésbé. A res már nem tekinti át: de én előre áttekinthetem, hogy az utolsó perc szenvedése ez maga kevesebb, mint sok kín + halálos perc. S hogy sok kínt elkerülök: ez illúzióm. - Az illúzió pedig jó - vigasztalás megkönnyebbülés az élőnek, önáltatás, önfeledtség. A resnek már mindegy, de az élőnek jól esik ez a képzelet, mert nem akar sokat elviselni, hanem minél kevesebbet.

Itt még meg lehet említeni, hogy némely halál igen gyakran - gyakrabban, mint hinnénk - másnak a szenvedését enyhítheti (valószínűen azért, aki ezt mondja: "jobb már szegénynek, hogy meghalt, úgyis teher volt neki az élet").

Egy meggondolás azonban mégis hangosan az öngyilkosság ellen szól. - Az élet kereke lendületben van (ami nem forog, nehezen lendül - de ha már forog, forogni akar) s szervezetem hírnökei, ösztöneim, tudatomban ezt jelentik: forogni akarunk tovább! Vagyis, ha akarok is meghalni, vágyom élni! S erre én azt mondom nekik: most pedig, ebben meg ebben a percben brutális kézzel meg foglak állítani benneteket! (Nemcsak magamat ölöm meg, hanem élet-vágyamat is.) A természetes halálnál én ki vagyok szolgáltatva egy idegen behatásnak - más állítja meg a kereket!


S bár ösztöneim akkor is ellent állnak, ha nincs is nagy kedvem már tovább élni, ha át is engedem magam egészen s ha bármily nyugodt bölcs vagyok is - de ösztönömmel nem nekem kell küzdenem. Nincs az a bűnös érzésem, hogy valami rosszat teszek - talán: hogy megállítok valamit, amit nem én lendítettem meg. És: az időben bizonytalanul beálló halál előtt ösztöneimnek megvan az a bizonyos "örök reménye", "örök" bizonytalansága, hogy hátha mégis van még menekvés... - ami a perc kínjait talán csökkenti.

S ha orvos volnék is, mint Nothnagel - s biztosan tudnám, hogy most elkövetkezik, épp oly biztosan, mintha magam idéztem volna magamra - akkor sem vagyok bűnös benne! - Ezek szerint a halált öngyilkos kézzel okozni: valószínűleg nagyobb energiát kíván, mint a halált várni - s ez valamint a bűnösség érzése is fokozza a szenvedést.

Az illúzió értéke azonban változatlanul fennáll. S még az sem csökkenti, ha felvesszük, hogy teljesen lehetetlen előre tudni, milyen szenvedések várnak az emberre.

S végül még egyet: a halálnemnek valószínűleg nem egyforma szenvedést okoznak - s ez talán objektíve is megállapítható!

Egészen az utolsó időkig azt hittem például, hogy az operáció előtt narkotizált individuum nem menekül meg az operáció kínjaitól, hanem ha nem is a tudat, a lélek többi, alsóbb rétegei élik át a gyötrelmet - s talán a lélek kiáltása az a nyöszörgés, melyet a delíriumos, alvó hallat. - Vagyis: az individuumot lélekben éppoly megviselten viszik el az asztalról, mintha ébren lett volna.

Azonban: - az összes orvos, akiknél ez irányban érdeklődtem, tagadásba vette ezt az elméletet - mondván, hogy: - ha pl. éber állapotban vágnák le valakinek a két lábát, akkor a gyötrelem olyan ideg-sokkot okozhatna, amely halálos következésű volna. A narkotizált beteg két lábát levágni pedig rendesen nem halálos következésű. Az ébren operáltak a gyötrelemtől néha megőszülnek, legtöbbször megöregednek s rendesen igen nehezen térnek magukhoz - a kín pedig úgy szólván minden esetben traumatikus hatású - megbetegíti valamelyest az idegrendszert.

Ilyesmi narkózis után soha nincs. Hogy már most a narkotizáló méreg hatása volna más irányban éppoly káros, vagy kínos, mint a fájdalom lett volna?... Egy sem tapasztalható. - Vakbéloperáción nagyon sok ember esett át könnyen - de sokkal kevesebb esnék át rajta könnyen, ha ébren kellett volna őket operálni.

Mindebből arra lehet következtetni, hogy az élő valóban sok kínt elkerülhet. - Ami talán az energia megmaradásának elvével úgy egyeztethető meg, hogy a gyötrelmet, vagy bajt okozó energiák egy részét át lehet változtatni nem káros, vagy nem kínos behatású energiákká. (Végső fokon tehát elképzelhető, hogy a halál még kellemes is lehet - bizonyos szerek behatására, sőt anélkül is.


Elképzelhető, hogy a közeli halál delíriuma még eufóriás excitációt is okozhat, mint pl. az erek felvágásakor. - S mily boldogan hal meg a hívő, akinek illúziói vannak - aki hallucinál - s megnyílik előtte a menny! - Meggondolandó! Ez talán még többet ér, mintha azt hiszi, hogy res lesz belőle. Az ilyen pillanat nagyon becses!)

Ebből viszont következik, hogy a tűzhalál gyötrelmesebb, mint a morfium-befecskendezés útján előidézett halál, mert a morfium narkotizál - s a pusztulás elleni ellent állás küzdelme, melyet a szervezet fejt ki - számomra nem létező küzdelem, mert nem érzem - mert előbb elalszom s a küzdelem csak akkor kezdődik. (Az agysérülések által okozott károk például, a luesz általi roncsolások igen sokszor nem okoznak fájdalmat - pedig a szervezet akkor is ellent áll. - S ha a Sing-Sing-fegyház garázda fegyence megjavult, mert hétszer majdnem megfullasztották - biztosra veszem, hogy meg se kottyant volna neki, ha hetvenhétszer elaltatták volna - egész a halál küszöbéig).

Az egyes halálnemek közt még akkor is különbség mutatkozik súlyosság dolgában, ha felvesszük, hogy a természet maga is jótékony, maga is narkotizál - a tudat úgy sem bírja el a túl nagy benyomásokat - a szervezet védekezik ellenük s az individuum az "elviselhetetlen" benyomások küszöbén önkívületbe esik. A morfium befecskendezés után el sem érünk e nehéz benyomások küszöbéig: - nagyon kellemesen elalszunk. - Mi még előbb narkotizálunk, mint a természet!

Maga a halálos-tusa igenis enyhíthető. Amiből következik, hogy enyhébb halálnemmel meghalni jobb, még öngyilkosság útján is, mint valamely szörnyű halálnem útján természetes úton. (Vegyük ezt az extrém esetet: Valaki tudja, hogy négy napig lassú tűzön fogják sütni s aztán lassú gőzhengerrel kisajtolják. - Ehelyett jobb - ha elaltatja magát, de előbb ágyához óraműves bombaszerkezetet helyez el, a kellő, feltétlenül halálos nagyságban és kivitelben).

Igenis van: euJanasia (Nothnagel.) S az orvos is jól teszi, ha enyhíti a haláltusát, mert enyhítheti.

*

Valaki azt mondhatná itt: Nem látod-., hogy az epikureusok mennyire elrontották a gyomrukat... ...mennyire tévedtek, mikor azt hitték, hogy örömnek és bánatnak ők maguk lehetnek sáfárjai!... Nem látod, hogy az embernek ez nem adatott, hogy örömöt és bánatot nem szabad számon tartani - s hogy a sors, vagy az élet legfőbb hatalma fölöttünk éppen az, hogy ő adagolja... Rá kell bízni!... - - Ez igaz. Csakhogy ha ez egészen így van, akkor mindjárt le is ülhetünk a földre s abba is hagyhatunk mindent... S ha a fogunk fáj, akkor aszpirin helyett fuvolát fogunk a szánkba venni! Csakhogy ez nincs így! - Az istenség osztja - s mi megpróbáljuk osztó kezét egy kicsit irányítani... S ez a próba talán a mi életünk tartalma.


Aminthogy azt is mondhatná valaki: Ha te a természet műve vagy s minden, amit teszel, a természet műve (reális filozófia), akkor öngyilkosságod is a természet műve - vagyis "a legoktalanabb" öngyilkosság is - természetes halál! - - Ez is igaz. Vagyis a reális filozófusnak nincs is joga, hogy emberi cselekedetet helytelenítsen... Aki a determináltságra esküszik!... De hát nem arról van itt szó. Itt arról van szó, hogy a reális filozófia alapjaira helyezkedve - a végső konklúziók kikapcsolásával valamely cselekedet logikusságáról beszéljünk.

Logika... Vajon az emberi élet, a lét - e hegyek és rétek és háborúk felfoghatók-e mind - s megérthetők-e e mechanikus agymunka útján? Vagy az öngyilkosság?... Hiszen a logika magában az öngyilkosság kérdésében is cirkulus vitiosusra vezet... S a világ mégis csak fennáll. Vagy azt akarod talán bebizonyítani, hogy az egész élet - tengerek, hegyek és háborúk mind circulus vitiosus?

Ez az egész, örökös kerengés? Lehet! - De hogy csak az öngyilkosságnál maradjunk: - azt mondottuk, hogy a halál illúzió nekünk... aki tehát öngyilkos lesz, az megfosztja magát ennek az illúziónak lehetőségétől... Ami magyar nyelven annyit jelent, hogy: ha öngyilkos leszel, abban a reményben, hogy bajtól szabadulsz, megfosztod magad attól az illúzió-sorozattól, az élvezettől, hogy majd csak megszabadulsz - tehát hogy majd megint öngyilkos lehess! - Vagyis véleményem az, hogy a logika, ez az önmagába visszatérő görbe vonal kevés a jelenségek megértéséhez.

A logika régen gyanús nekem - mert mindenkori tapasztalatom az, hogy ami logikus, azt könnyű megérteni - csak azt nehéz, ami illogikus. (A logika olyan, mint az Euklides-féle geometria. Házakat lehet vele építeni, de nem lehet felmérni a végtelen teret.) - Már pedig az élet illogikus! Legalább is, logikus menettel alig oldhatók meg rejtélyei! (Lehet az logikus, ami végtelen? Születni - s tapasztaltan meghalni? - S kezdődik az egész újra elölről? Fejlődés, amely nem a magasba vezet?

S kultúrák - amelyek sorsa az emberé: hogy tapasztaltan meghalnak?) - Valamely más, magasabb rendszere lehet - amelybe belefér a logika is - s valamely más magyarázata, amelybe a logikus magyarázatoknak is van valamelyes terük: - Hiszen maga ez a nagy egész is mutat valamely mechanikus következetességű princípiumot: - az érzéklet pl. mechanikusan következetes...

Én mindent kellemesnek érzek, ami édes - még ha méreg is... S az ösztön is mechanikusan következetes... (Talán azért gépies, mert nem tökéletes műszer! - Mert nem képes pontos disztinkcióra.)


De már az egész lélek - bárha ezek az alapjai - még az sem!... Ha az orvosság keserű - azért beveszem... S ha az igazság keserű - azért elfogadom, még ha az ösztönöm tiltakozik is ellene. - Mintha az egész lélek azt tenné, hogy e gépiességek hibáit korrigálná - s amit az érzéklet, vagy az ösztön valamely kategóriába soroz - azt az egész lélek külön vizsgálat alá veszi... - mert nem elégséges neki ez a logika (Logikus: hogy ami fáj, az árt nekem. Az operáció is fáj, mégis megoperáltatom magam.)

S nekem az az érzésem, hogy a logika az intellektus gépiessége. Két logikus fej csak ugyanarra az eredményre juthat. Vagyis nekem talán nem is kell gondolkoznom. - Megbízom barátomat, hogy gondoskodjék helyettem - rábízhatom magam - hiszen pontosan okos, mint a gép!

Furcsa, hogy az ember szeret gép lenni - sőt büszke rá, hogy az intellektusa oly következetes, mint ahogy katonák ugranak haptákba. Ahelyett, hogy arra volna büszke, hogy nincs szüksége e gépezetre - mert a lelke olyan gazdag, hogy a dolgok sokféleségét minden egyes esetben külön-külön megérezni képes! - Ahelyett, hogy büszke volna, hogy lénye nemcsak logikából áll... Hiszen ő maga is az egész világ - s minden benne is rejlik!... Az is ami egyszerű, az is ami bonyolult!

A végtelen és véges! Ő a szabadság és a megkötöttség... A következetesség és az ellentmondás... Ő az, aki élni is akar, meghalni akar - mozogni is akar s minden változástól fél... S végül ő a chaosz és ő a kristály... Mért akarja tehát a mindenséget egyszerűsíteni? - Hogy jobban értse? - Hiszen jobban érti, ha az egész lelke, szíve, egész szervezete konszonanciájára figyel - mintha magának kis logikájával egy kis minta-világot szerkeszt s a nagyot ahhoz méri!

*

S itt még egy végső szót! Egyetértek a cikk írójával abban, hogy az öngyilkos nem is képes elpusztítani magát - ő csak megindítja a pusztulás folyamatát - (aminthogy az ember nem teremt, csak megindítja az élet folyamatát a nemzéssel.) Csakhogy: amint az ember nem tudja, mit indít, vagy mit indíthat meg, mikor nemz, éppúgy nem tudja, mit pusztít, vagy mit pusztíthat el, mikor öl. Mert lehetetlennek tűnik, hogy amit nem ő teremtett, még csak nem is ő indított meg - a saját életét elpusztíthatná?

Illetve megindíthatja a pusztulás folyamatát bármikor? - Amikor akarja? - Itt valami kifejezhetetlen abszurdum mutatkozik számomra. Az élet-ösztönei volnának egyetlen erőssége, melyeket a teremtés vele küldött, hogy védjék meg létét saját maga ellen is?... - Különben léte ki van szolgáltatva saját akaratának?

Inkább amiatt aggódom néha, hogy az ember talán nem is képes egésze elpusztulni... S ha nem is álmodik!... De talán valami más a bökkenő!... Például az, hogy az idő csak az emberalaknak idő?... S ha elmúlik az idő, avval talán még nem múlik el a lét - mert lét és idő talán nem is ugyanaz?... Mert talán van a létnek egy az időtől független princípiuma is?... (Természetesen: - ez csak hozzávetés.)

Vagyis, számomra minden reális elképzelés után is és minden meggondolás után a Bhagavadgitah Upanishadah egyszerű kérdése még mindig nagy kérdés!: -

Elpusztíthatod-e, amit nem te teremtettél!

Vagy: Az eleje a ki nem nyilatkoztatott, a közepe a kinyilatkoztatott s a vége a ki nem nyilatkoztatott - ó Bharata, miért is sírsz ezen? -



Valamely jövőbeni nagy feladat elképzelése sokszor tehetetlenné tesz. "Du hast die Pflicht des Tages" éppen ilyes esetre adott tanács.

Ha tehát például az orvos a szenvedőnek tudtán kívül enyhítő injekciót ad: - ő nem azt élvezi, hogy többet szenvedhetett volna - s csak az élvezet számára, mikor a kínok megszűnnek. Aminthogy az ember nem hálás azért, hogy narkotizálták operáció előtt - nem is gondol talán rá, hogy kínoktól szabadult -, vagyis hálátlan lény. - Én orvos, aki szemlélem s objektíve megállapítom, hogy másként többet szenvedett volna - legfeljebb én örülök ennek. Vagyis: sokszor talán objektíve megállapítható, hogy bizonyos szenvedés elmaradt s a szubjektum nem is tud róla.