Emlékezzünk Flaubert-re!

A háború alatt hallhattunk ilyen időmeghatározást: "Az Úrnak 1918., Hindenburg úrnak 4. esztendejében."

Azok az idők valóban Hindenburg és Ludendorff urak esztendei voltak. De még ma is idegenül hat, napról-napra történő események s a már megtörténtek ismétlődő dátumai között azt olvasni, hogy ez az ezerkilencszázhuszonegyedik esztendő sok minden más közt még Flaubert miatt is nevezetes, mert Flaubert éppen száz évvel ezelőtt született.

Ez az esztendő, mint a mi valamennyi esztendőnk, ha sok másféle dologról is nevezetes, mi gondoljunk Flaubertre. Ünnepeljük őt a magányosságunkban, mert valamint a hívő katolikusnak, nekünk is szükségünk van a lelki gyakorlatra, erősítsük magunkat, hogy továbbra is mentesek maradjunk az eltévedt cselekvés ragályától.

Mert kétféle emberről van szó: Flaubertről, a gondolkodás, a megfigyelés, az emlékezés és érzés emberéről s az ő lelki rokonairól: rólunk - és a cselekvő emberről. Adassék meg minden dicsőség a cselekvő embernek, amíg a földet töri, kereskedik, vállalatot alapít, új világrészek felfedezésére indul hajójával - de csak addig. Addig, amíg öldöklő gázzal és szerszámokkal nem indul egymás ellen és mi ellenünk, amíg a pestist és tífuszt le nem hozza a földre, az éhínséget, a börtönt és a bitófát.

Mert amikor már hipertóniában szenvednek a cselekvő embernek az ő speciális képességei és minden, amit művel, már torz gonosszá válik, akkor riadtan meneküljünk mi mindnyájan a könyveink, kedves problémáink és jótevő íróink közé: vegyük elő Bovarynét és azt olvasgatva zárjuk el fülünket s hunyjuk le szemünket a külső világ barbársága elől, ha pedig kézigránátjával ránk tör, ajtónkat durván beszakítva az őrültszemű Miles, halálra szánt nyugalommal, de szellemi és erkölcsi fölényünk isteni tudatában ugyanazt mondjuk neki, amit Archimedes mondott: "Noli turbare circulos meos!"


Ünnepeljünk magányosságunkban. De azon felül találkozzunk, gyerünk össze és beszélgessünk, erősítsük egymást, írjunk és olvassunk fel, tegyünk hitet önmagunkról. A franciák, bizonyára csak némely franciák s nem éppen a Foch marsall rajongói, Flaubert emlékünnepet tartottak. A "kontemplatív" emberek elzarándokoltak az ő prófétájukhoz.

Aki ugyan igét nem hirdetett, de megírta a Bovarynét és a Salammbôt. Megírta Hamilcart, Hannot, Spediust és Mathot, de ő maga Flaubert volt és az maradt, Flaubert maradt volna, ha bármely rettentő erő s annak bármely színű cédulája és plakátja is próbálta volna őt mássá torzítani.

Nincsen abban semmi ítélet és politika, amit mondott, csupán kívánása és kérelme annak, hogy mi kegyesen szintén embereknek ismertessünk el, önmagunkat a mi saját, különleges, a barbárok számára felfoghatatlan erényeink miatt becsültessük s valamely alkalmas emléknapon, így most e százéves forduló ürügyén is, teljes önbecsülésünkkel és tömjénező, dicsőítő tiszteletünkkel közeledhessünk a mi fajtánknak talán legnagyobbikához: Gustave Flaubert, igen-igen nagy francia íróhoz.

Nagy Lajos