Én egy vagyok
a felület atomcsordájából,
de ez lenni többé nem akarok.
Ássam a mélyet - fekete bányán -,
fekete köveit az igaznak,
(utálott zöldje a fölszini gaznak!)
ássam, hollá!
kételyes földjét a bizonyos Van-nak.
Ne kérdjem, merre? attól, ettől!
El a felülettől!
csak ásson ásóm
s erőljem munkával
bátor leszállásom.
Ásson ásóm!
A mélység setét.
Lássam látottá
a láttatlan feketét!
Csak ásson ásóm
mélységes mélyre,
mélyebbre,
még,
mélyre!
Hó, hó, hó, hahó! magasan vagyok,
mély magasan.
Mélyre ástam - s magasba szálltam.
Még vonz a felszín, de szakad a csordajárom,
mert erősebb volt vonzásánál
bősz elrugaszkodásom.
A felület felé van most a súly,
a mély és magas most mindegy,
a mély és magas most egy egész,
a felület felé van a nehéz.
Tán ugat utánam a csorda lelke,
De felfeszülök a végtelenbe!
Tavaszt-kiáltás
Érzem kibomlani lelkemet
s meglengetem a tavaszi fényben:
Testvérek, akik fáztatok,
(úgy éltünk kiszáradt, csontos télben)
Testvérek! hangokra lázadok,
Testvérek! erőt súgnak a fények,
Testvérek! öljük a halált magunkba!
Messze-akaró, felküzdő létek,
Testvérek, tegyétek!
Szökjön föl habosra életünk nedve
s pörölyével sújtson súlyos-erőssé
az akarás kedve!
Akarjuk éretté látni a bensőt,
akarjuk felérni, hogy vihessük a mindent,
lássuk fényében a van bizonyát
s a lefelé fordult fáklyát, a nincsent.
Az élet minden-relációja
(életed nem egy van, hanem vannak)
billenjen most a nekünk jóra!
Mert testvérek, minden lép, ha mi lépünk!
Testvérek, űz a sóbálvány átka:
Hátra ne nézzünk!
Ősz
A kertbe mentem őszi estén
És összesúgtak mind a fák
S én zaklatott szavukra lesvén,
Jártam az útnak avarát.
Tudtam, hogy nem beszélnek másról,
Mint elhalásról,
(S a szívem is erről zokog.)
- - - -
És most egyszerre nem beszélnek
A fák s a szélnek
Fagyos dalára felvonaglanak...
S én egyik törzset átkarolva,
(Mint testvér testvérét karolja)
Együtt didergek véle hallgatag...
Téli napfény
Szeszélyesen táncol a nap
a téli jegen, havon,
tavasziat rivallok elébe
s hogy süsse a bőrömet, - hagyom.
Most minden inal az utcán,
gyors lábak, kerekek szaporán.
Én nem tudom, ma napos az élet
s ahogy felárad és széled,
úgy látszik, mintha jól volna, menne
s nem akadozna, nyekeregve,
mintha minden szép, okos lenne
és tavaszosan új -
pedig hát tél van, zimankó, gondbatörtség
és nehéz a súly.
