Szép Ernő - A Macsva

1914-et írtunk, már akik írtak! Itt vagyok mindjárt magam, én sose tettem dátumot, pláne akkor! Azután itt vannak ni ezek az úgynevezett katonák, ezek a kopott kék sajbák, igen, ezeknek a simlédere meg a gallérja közé emberfej van betéve. Ezek emberek, emberek, igen, magyarok. A föld népe ez, olyan is mint a föld, a képök olyan szín, mint a száraz föld, és bajuszok eső színű. Ezek itt mint népfölkelők szerepelnek. Hetvennégybeliek meg hetvenhatbeliek.

Hát csak azért mondom, hogy ezek se hiszem, hogy valami nagyon írták volna az 1914-et. Nem volt ebbe egy kompániába egy szakasz, aki írni tudott volna. Jobbadán falusi, tanyai nép volt. Mikor pihenőnapok voltak, akkor emlékszem a kövér Rostás őrmester meg egy Jenő nevezetű zsidó népfölkelő, azok írták meg egy-egy rakás embernek a kártyáját haza.

Mindég folyt ez a levélíratás ha csak egyórás pihenő volt is, temetőbe lefektetett márványlapon, meg fatönkön meg a dobon akit ölébe vett a szívek tintaplajbászos tolmácsa, igen és köröskörül sokszor a sok-sok ember elhevertek a napon, mosakodtak, beretválkoztak, fésülködtek meg félpucéron tetvezkedtek, csak olyan látnivaló volt ez mint az a vad kozák tábor akit Rjépin pingált. Azon is van levélíró kozák, az is a dobon írja a másik kozák postáját.

Posta. Igen, a doktor postája, minden este! Az a rózsaszín tábori kártya, Pestre címezve ahhoz a bizonyos cimbalomművésznőhöz. Hát a doktor se tett dátumot, nem. Azok a tábori lapok csak elkezdődtek megszólítás és felkiáltójel nélkül, öntöltő tollból, akiből folyvást foly az antracén és öntöltő szívből, akiből folyvást foly a szerelem.

Hopp, most osztán meg kéne állanom eldönteni s kifejteni, hogy mért nem szerette az a cimbalomművésznő a doktort. Szerintem azért nem szerette, mert a doktor őt elvette feleségül. Meg azért nem szerette, mert a doktornak olyan szívhez szóló hangja volt mint a d-dúrnak, ha egy icipicit megereszkedett és ha ráteszik a szordínót a nyeregfára. Meg azért nem szerette, mert a doktor karcsú vékony volt, mint a hegedűvonó, s olyan sápadt volt, mintha éppen amerikai párbajt csinált volna s a halálos golyót vette volna ki a cilinderből.

És talán azért is nem szerette a doktort a cimbalomművésznő, mert a doktor szőke volt, mint a szép ősz és olyan értelmes és engedelmes kék szemei voltak, mint egy beteg kisleánynak. És mert sötét öltönyöket hordott a doktor, feketét meg sötétkéket, mint egy celozzo orvosnövendék s a gallérja, nyakkendője, hajválasztéka, fekete félcipője, vékony aranylánca, szóval mindene afféle volt, mint egy túl komoly orvosnövendéknek, aki vidékről származik.


A doktor egyszer alá talált gyújtani a szívének és a doktor szíve úgy égett mindig, mint az orosz házaknál egész nap ég a szamovár. A doktor elhagyta a kórházat, ahol az orvosi karrierje várt rá, a doktor abbahagyta speciális tanulását, a doktor elköltötte az örökségét, és elköltötte az ifjúságát, a jellemét, a barátait és az édesanyja reményeit, mert a doktor a cimbalomművésznő cipői elé tette le szép tiszta magas homlokát.

A doktor kettétörte térdén az életét mint egy kardot a cimbalomművésznőért. A doktort a grófnőknek kellett volna szeretniök, olyan fajta férfi volt a doktor. Szerintem azért nem is szerette a cimbalomművésznő a doktort. A baka se szereti az ananászt.

Hát aztán akkor a doktor beöltözött és egy olyan sápadt, sovány harciatlan főorvosi kardot szíjazott a derekához, amilyen sápadt sovány harciatlan ő maga volt. Azt mondta a doktor, hogy neki tört ki a háború, hogy ő itt megdögöljön. Így fejezte ki magát. Második Vilmos viszont azt hitte, bizonyára, hogy neki tört ki a háború, hogy ő éljen mindörökké, abban a dicsőséges vitéz halhatatlanságban. Hát ilyen különbözők tetszik látni a felfogások egy bizonyos dolog felől a különböző halandóknál.

Második Vilmos hiszem mindenkit érdekel, a doktor nem tudom érdekel-e valaki mást is mint engemet? Tudják hogy a doktor azóta meghalt, ugyebár, vagy azt sem tudják? Bocsánat. Senkise szólított fel, hogy elmeséljem a doktor életét, nem is akarok én sokat okvetetlenkedni, csak azt az egyetlen egy esténket óhajtottam volna felületesen előadni, mikor a társaságot Obrenovácból Valjevo alá dirigálták.

Igen, hát este volt, mikor már indultunk, november volt, sötétséges sötét volt, sár volt, hideg volt és az a bánatos örök ágyúzás dongott borongott messziről nem tudom én már merről felől, de úgy hallatszott az, mintha végtelen távol egy vidéki város nagyvendéglőjének az udvarában kuglizna az az örök vidéki kompánia, mely irtózatos unalmas életében nem tud egyebet csinálni, mint azt az állandó krigszpártit folytatni.

Ó sötét és szomorú menet volt az, azok a Debrecen környéki emberek a hátunk mögött szakaszonként, századonként, egymás mögött, mintha a sárnak és az éjszakának, egymást halálosan gyűlölő házaspárnak a gyermeki lettek volna. Nem látszott semmi belőlük, még gyufa, cigaretta tüze sem, mert akkor rágyújtani nem volt szabad nékik. Csak a villamos zseblámpák pontjai látszottak itt-ott a népkefélő tiszt urak mellé, azok a lámpák is alig bírták vaksi szemüket a ködben nyitva tartani. Két zászlóalj közt jöttem, a doktor mellett.

Egy-egy gyógyparipán ültünk, hintáltunk a nyeregben mint a teveháton, mert a laikus lovak a gödrös, sáros talajon minden pillanatban csúsztak, bukdostak. Előttünk siránkozott a szanitéc poggyászkocsi s két oldalt folyton rejtelmes emberalakok derengtek. Trénhez tartozó emberek, ki tudja mócok, horvátok, bunyevácok? Úgy teli van velük az éjszaka meg a nappal mindig, mint sárral és lóhulladékkal. Az emberek, a mi embereink, ott elül meg hátul mögöttünk, szegények csak pacskolnak a sárban és köhögnek, köhögnek, az orrukat fújják és keserveseket köpnek.

Ezek az előnyomulás hangjai, mámorító fényes trombitaszó helyett, amit képzeltünk fiú korunkban. Néha valami mély Krisztustalan nyögés hallatszik, valami ember elesett a teher alatt, a fáradság alatt, az átok alatt a sárban.

Hát a doktornak a nyakában ott lóg a katonai térkép, négyszegletes celluloid tokban. A bal kezében tartja a doktor a villamos zseblámpát, a jobb kezében emeli ezt a térképet, ezt nézi. A ló megy magától, a poggyászkocsi után, miért menne másfelé? Igen, a térkép meg az átlátszó celluloid tok közt ott van betéve a cimbalomművésznő fényképe. Azt nézi a doktor. Az az ő operációs területe. Ez a nagy művészi fénykép, ez neki a Macsva.


Ezt nézi. Ezt nézi mindig, ha álló harc van, ha visszavonulás van, ha előnyomulás van. Nem zavarom a doktort. A hátunk mögött jön egy sorban öt népkefélő hadnagy úr, boton csúszkálnak. Nem tanulták még meg jól a sarat, a sötétséget. Elülről, messziről, valamerről kutyaugatás dereng. Azok a kutyák bennünket már messziről gyűlölnek.

De minekünk ott pihenő, egy-két órai alvás száraz szalmán és teafőzés kínálkozik. Egy népkefélő hadnagy úr előreszól a doktor hátába:

- Te doktor micsoda falu jön most?

A doktor későn hallja. Hátraszól, hogy:

- Tessék? Mondtál valamit?

Másik hadnagy úr szól fel, emlékemben a Papp János ügyvéd úr hangját hallom bágyadtan:

- Nézd meg doktorkám micsoda falu következik.

A doktor nézi a cimbalomművésznőt, én átnézek a doktor képébe. A kezében rezzen a villamos zseblámpa. Zavarba jött az a lámpa.

- Igen. Melyik község jön. Igen. Azt hiszem, igen, várjatok kérlek. Lejjebb süti a fejét, közelebb van az orrához a cimbalomművésznőnek az a két kitágult macskaszeme, az alatt a hódító irtó széles női kalap alatt, amilyent az 1900-as években kaptunk el Párizstól. Nézi a doktor, nagyon nézi. Köhint egy sürgőset, aztán azt mondja, mintha olvasná a térképről, hangosan:

- Novoszelo.

- Mit? Novoszelo?

Egy másik hadnagy úr, csalódott hanggal hátulról:

- Azt hittem, azt már elhagytuk.

A doktor:

- Igen? Várjatok.

Várnak, jönnek, tapicskolnak, köhögnek. A doktor, szegény doktor, látom a villanylámpásnál, hogy elpirult. A cimbalomművésznő érzéketlenül néz a villanylámpánál a szeme közé. Nem szereti, nem. A doktor szenved. Kínlódik. Megint megszólal, olyan kínban zavarban mint egy diákgyerek:

- Azt hiszem, Krusanj következik.

- Krusanj? - így egy hadnagy úr hátulról - Krusanj. Krusanj barátom még messzire lesz. Elébb Piromannak kell jönni.

A doktor egész szájáig hozza a térképet és megcsókolja lopva hirtelen a cimbalomművésznőt a hideg izzadságos celluloidlapon átal.

- Igen igen - azt mondja - igazatok van. Piroman! Piroman jön most.

Ez aztán átnéz hozzám, tudja, hogy tudok mindent. Egész életét és egész halálát ideadja nekem egy ilyen ismerős pillantásával. Sóhajt szegény doktor, a sóhaj oly könnyen megy nála mint a lélegzet. És elereszti a térképet, és hallgat és a szeméből is elkezd szemelni az eső, rá a celluloid lapra, amely alatt a cimbalomművésznő kerek arca terül el, igen, ezek az esték ilyenek Szerbiában, sötét van, húzós szívtelen hidegség, amely az embernek a csontjába hatol és ez az eső, mely mindig, minden este megered, mindig mindig.