Dümov Oszip - A Vlasz gyerek

Oszip Dümov a nagy orosz klasszikusok után következett írónemzedéknek egyik értékes tagja. Gogol, Goncsárov, Tolsztoj és Dosztojevszkij nagy koncepcióit Csehov, Gorkij és Arcübasev hangulatai és rajzai váltották fel, ezeket széles raj fiatal tehetség követte - Garsin, Oszip Dümov, Bjäli egészen a forradalmi Blochig - akikben már fel sem lelhető klasszikus elődeik nagyvonalúsága.

Naturalisták és impresszionisták. Nincs más céljuk az írással, mint hogy megrögzítsék benyomásaikat, pontosan elénk tárják emlékeiket, megmutassák életüknek egy-egy érdekes és jellemző eseménysorozatát. Nem boncolnak fel minden apró ízére egy-egy jellemet, nem kísérnek el az élet útján egy-egy feltűnő vagy közönséges embert, nem csoportosítják megfigyeléseiket valamely határozott mondanivaló köré.

Amíg Mereskovszkij sokszor teljesen elveszti a művészet lehetőségeit, mialatt éppoly vitás, mint igaz gondolatait akarja kifejezésre juttatni, a többiek szintén lemondanak a kompozícióról s írói lámpásukat felállítva a földnek asztalán, szervetlenül kiragadják a bevilágított területet s leírják azt és csakis azt, amit ott találnak.

Nem törekszenek teljességre, művészietlennek tartják a törvények keresését. Így volt - s nem érdekli őket a miért. Ezt tettem - s nem firtatják, lehetséges lett volna-e másképp is cselekedniök. Reakciót jelentenek Tolsztoj és Dosztojevszkij erkölcsi túltengésével szemben és sokkal inkább amorálisok, semhogy érdemesnek tartanák világszemléletük, vagy inkább: világhangulatuk erkölcsi oldalépületeit is rendbe hozni. Közönyösek. Pesszimisták. Nihilisták. Néha egyszerűen csak rosszkedvűek.

Oszip Dümov regényekkel és egy színdarabbal tűnt fel. A Knabe Wlass Németországban jelentős sikert aratott - Kusmin és Szologub mellett úgy írtak Oszip Dümovról, mint a modern orosz dekadencia egyik legerőteljesebb képviselőjéről. Magyar nyelven is ez az első regénye. Gyerekélmények. Egy ember megfigyelései, emlékei tizenhét esztendős koráig. Veszedelmes téma, bármily egyszerű és kézenfekvő is, különösen orosz író számára.

---

Meg kell küzdenie az olvasó emlékeivel; irodalmi emlékeivel is, amelyek között igen előkelő helyet foglal Tolsztoj gyermekkorának költői rajza. Oszip Dümov mindenesetre mást ad. Korát, saját nemzedéke látását, önmagát. Mereskovszkij azt írja éles hangú tanulmányában Tolsztojról, hogy javíthatatlan és menthetetlen pogány, aki előtt örökre rejtve maradt a "lélek" élete s csak a "test"tárult fel hasztalanul elnyomott titkaival, örömeivel. Ez nem igaz, tudjuk. De Oszip Dümovról már nagyobb határozottsággal lehet hasonlót mondani. Azt, hogy a "testnek és léleknek", a gyermeki testnek és léleknek csak fájdalmas és rút jelenségeit veszi észre.

Ki tudná elfeledni a kádban fürdő gyerek Tolsztojt, aki ujjacskáival először tapogatja végig az öntudat felvillanó fényében kis testét s azt a mámoros nagy örömet, amely ennél a felfedezésnél eltölti? A Vlasz gyereknek nincsenek örömei. Apja öngyilkossága ráborul az életére s e fekete felhőn sohasem süt át a nap. Rossz és ellenszenves fiú. Irigy és gőgös, kínozza anyját, gyűlöli apját, Káinja testvéreinek.

A gyerekkor az emberek őserdeje; a legtöbb ember, ha van érzéke az elfogulatlan igazság iránt, sok olyan cselekedetére emlékszik vissza, amelyeket legszívesebben egy másik ember számlájára írna. Írónk is mondja egy helyen, hogy eltűnődve e régmúlt dolgokon, mindig csak egyetlen gondolattal tud vigasztalódni: nincs a testének olyan porcikája, amely meg ne változott volna, mindent, mindent lemosott magáról és - és Ťaz akkori egy egészen más ember volt, akiért ma nem vagyok felelős.ť

Leverő olvasmány. Egy élénk és becsvágyó gyermek nyitott szemébe az élet s az író közönyének természetes rendszertelenségében beverődnek a napok és események. Egy átlőtt fej, egy szomorú anya arca, Szibéria rémsége, gyötrelem és reménytelenség egyenlő hangsúllyal az uzsonnakávéval, a lopott ceruzákkal, az édes eperrel, az éjszakai és nappali álmodozásokkal.

Minden fontos és semmi sem fontos. Fontos, mert mások bele is halnak s mert emléke a gyereket is elkíséri talán a koporsóig; de nem is fontos, mert múlik az élet az emberben, s a megfigyelés mai sebét még betakarja a holnap múló szenzációja. Emberek jönnek, emberek mennek; dolgok jólesnek, mások fájnak, álmok meghalnak, mások születnek s emlékek holttestein át rohanunk a saját holttestünk felé. Érezzük, hogy még két háromszor tizenhét év múlva ez a s a talán mindnyájunkban élő Vlasz gyerek legfeljebb keserű szájjal fogja megkérdezni: csak a rohanás minek volt...

Az író szemében nagyon fehér, nagyon tiszta papiros van, agya ceruzája éles, rövid betűket ír rá. Pontosan lát a maga területén s egyszerűen, határozottan, érdekes rövidséggel mondja el a látottakat. Barabás Loránd fordította a regényt élvezetesen, a szeretet hűségével és melegségével s az Athenaeum adta ki ízléses köntösben.

Földi Mihály