Japáni színészek

Sajátságos és a maga nemében érdekes szinházi különlegességben van most a budapesti közönségnek része az Uránia szinházban. Egy japáni szintársulat játszik benne japáni drámákat, a miénktől teljesen elütő mivelődés termékeit, olyan művészi eszközökkel, melyek nekünk teljesen idegenszerűek. Az előadások február 22-ikén kezdődnek.

A társulat megjárta már Európa legtöbb fővárosát s mindenütt érdeklődésre talált. Az 1900-iki párisi világkiállításon tünt fel s nemcsak idegenszerűségével, hanem a játékban feltünő s minden idegenszerűség mellett is érvényesülő ritka művészetével is.

Főszereplőjét, Szada Yakko-t mint első rendű nagy művésznőt dicsérték, a kik akkor látták, a ki európai mértékkel mérve is igazi művészi tehetség s nagy hatást tud, különösen játékának realizmusával, elérni.

Szada Yakko az első nő, a ki japáni szinpadon szerepelt. A japáni szinészet, mint maga a japáni mivelődés is, nagyon régi már, de a legújabb időkig a nők ki voltak zárva gyakorlatából s a női szerepeket is, mint az ókori görög és római szinpadon, férfiak játszották.

Nem lévén e tekintetben elődei, Szada Yakkónak önmagából kellett művészetének eszközeit kialakitania s e tekintetben az úttörők közé kell sorozni. Egyuttal ő alakította az első japáni társulatot, mely európai szinpadokon is bemutatta művészetét; eddigelé legfeljebb ha czirkuszokban láttak japáni bohóczokat, erőművészeket, a keleti szigetország komoly művészete teljesen ismeretlen volt.

Szada Yakko kicsiny, sovány, fekete asszony; a feje aránylag nagynak tünik fel, szintúgy nagyok a kezei is. A szinpadon teljesen fehérre és pirosra festett arczának sajátságos merevsége az első pillanatban szinte ijesztő, különben is ferde állású japáni mandolaszemei a festés által még ferdébbnek látszanak, szája édeskés kerekre van csucsoritva, hogy hosszú fogai kilátszassanak. Igy jelen meg a szinpadon, egy sereg groteszk külsejű szinész kiséretében, a kiknek arcza úgy van festve, hogy akár álarcznak is lehetne nézni.

Már a külsejük is különös hatást tesz a nézőre, szokatlanságánál fogva is. Ép oly idegenszerű az is, a mit játszanak. A japáni komoly dráma, a mi fogalmaink szerint, véres kegyetlenségek halmaza. A középkor borzalmai jutnak eszünkbe láttára: szörnyű viadalok, kegyetlen öldöklések, bősz gyilkosságok.

Az egyik darab példáúl, melynek czime „A gésa és a lovag”, arról szól, hogy egy gésa (afféle japáni „Kaméliás hölgy”) bújában lovagja hűtlensége miatt egy véres verekedésbe keveredik s ott megölik. A másik dráma Japán történetéből, a tizennegyedik századból veszi tárgyát.

Mindezeket a dolgokat szinte hihetetlen realizmussal játszszák. Különösen a halálkint, a végső vonaglást adják úgy, minden részletében, legapróbb jelenségeiben a valósághoz híven, a maga teljes borzalmasságában. Ezt látni, különösen eleinte, hátborzongató dolog, de hogy művészettel s a megfigyelés rendkívüli hűségével van megcsinálva, az kétségtelen.

Európai útjukban a közönség kedvéért egy európai darabot is vettek fel műsorukba: Shakspeare „Velenczei kalmár”-ának hires nagy törvényszéki jelenetét. A jelenetet természetesen lényegesen átdolgozták számukra; a japáni ruhájú és külsejű alakokban nehezen ismer rá az ember Shakespeare alakjaira, de a játékban – bár idegenszerű – kétségkívül igen magas fokú realisztikus művészet nyilvánúl.

A japáni szinészek játéka nem olyan természetű, hogy valami hatást lehetne tőle várni az európai művészet fejlődésére. A felfogás és az izlés egész világa választja el ezt a kettőt egymástól.

Azért mégis nem csupán a kuriózum kedvéért érdekes Szada Yakko és társulata, érdekesnek kell találnunk őket, mint a mienkkel ugyan ellentétben álló, de bizonyos irányban rendkivüli fejlettségű művészet képviselőit is, a kik a maguk nemében nagy dolgokat csinálnak s nagy hatást tudnak elérni. Mutatja ezt az az érdeklődés is, melyet eddigi körútjukon Európaszerte keltettek.