Walt Whitman, az ember

Jusson eszünkbe Freud páratlanul tömör megfogalmazása: "Vorbildlichkeit der Sexualität." Felháborodhatunk rajta, hiába minden berzenkedésünk: amilyen a nemiségünk, az vagyunk, olyanok vagyunk testi és lelki életünkben egyaránt. Szublimálhatjuk nemiségünket - ha kell és amennyire tudjuk, meg is tesszük - de ennek az elfinomításnak eredményében is mindig benne van, ha salaktalanítva, ha denaturálva, ha átszellemítve is: a nemiség. Más-más levelek teremnek a fán, más-más virágok tarkállanak rajta, ámde a gyökér mindig egy és ugyanaz.

Minthogy végsőképpen - nem mindenestül, ezt figyelembe kell venni, de végsőképpen - a nemiség mintázza és színezi meg az embert, jogunk van arra, sőt talán tudományos szempontból kötelességünk is, hogy amikor a költőben vagy, ha úgy tetszik, a költő mögött az embert, a költőt determináló embert keressük, megkeressük az embert a szó ősi értelmében "képező", azaz a maga képére formáló nemiségét, ennek a nemiségnek mineműségét, egyéni ilyenségét is.

Pásztor Árpád, akinél többet és eredményesebben senki sem buzgólkodott Magyarországon Whitman élete művének ismertetése, tolmácsolása, magyarázása és méltatása körül, gyakran az eredetinek zord magaslataira föllendülő új Whitman-fordításainak (Walt Whitman Budapest, 1923. Dick Manó kiadása) lelkesedő megértéstől áthevített essay sorozatnyi bevezetésében csak nagyon futólag, mellette elsuhanva érinti ezt a kérdést.

Szinte mentségül arra hivatkozik, hogy az amerikai világköltő életrajz írói is kényes okokból mindent elkerültek és elhallgatták, ami erre vonatkozik. Azért ő is rádöbben a kérdésre - a költőnek Children of Adam és Calamus fölírású versciklusai őt is, mint mindenkit följogosítják rá, "vajon Walt Whitman nem érzett-e fizikailag is vonzalmat saját neméhez?" Pásztor nemmel válaszol erre a kérdésre, amely csak akkor volna tolakodó, ha nem maga a költő vetette volna föl velünk szinte számtalan költeményében.

Mi nem válaszolunk sem igennel, sem nemmel. Elég érdekesnek véljük azonban, hogy egynéhány adatot beszéltessünk, egynéhány véleményt ismertessünk. Ha egészen nem tisztázzák is a problémát, utat nyitnak a megoldásnál fontosabb megértés felé.


A legszebb könyv, amelyet Whitmanról írtak, John Addington Symonds-nak minden legbelső lelki rezdülést finoman és gyöngéden utána rajzoló tollából ered. (Walt Whitman. A Study. London 2893.) Symonds, aki mint a renaissance kroának művelődés történet írója tette feledhetetlenné nevét az angol irodalomban, ily módon ad képet benyomásairól: "Kétségtelen, hogy Whitman, amikor bajtársiságot vagy férfiaknak férfiak iránt való szenvedélyes szeretetét tárgyalja, olyan alaphangot ütött meg, amelynek érzés intenzitásához nincs hozzászokva a modern világ. Whitman, úgy látszik, nem számolt kellőképpen a korabeli erkölcs némely jelenségeivel, noha ismernie kellett őket. Különben előre kellett volna látnia, hogy mi, tekintettel az emberi természetnek adottságára, el nem várhatjuk, hogy a szenvedélyes intenzitás magas fokáig nőtt ilyenfajta érzésekbe bele ne keveredjék valamilyen érzékiség.

Szinte magától értetődik, hogy azok az irigylésre nem méltó halandók, akik nemi rendellenességeket örököltek, Whitman "gyönyörű, exaltált, hajdan ismeretlen barátságában", amely "várakozik és mindig várakozott, valamennyi férfiban szunnyadozva", abban a "bennem levő borzalmasban, amely kitörni akarna," "az éterikus bajtársiságban, a legutolsó atlétikai valóságban rá fognak ismerni a maguk érzésmódjára."

Maga John Addigton Symonds, aki szintén, bevallottan, "nemi rendellenességeket örökölt" és aki Havelock Ellissel, a híre angol sexuológussal együtt alapvető munkát írt a visszás nemi érzésről, (először németül adták ki Kurella fordításában) szintén ráismert a "maga érzésmódjára." És éppen ezért így folytatja:

"Ha Whitmannak velem való személyes levélváltása nem volna legerősebb bizonyítéka annak, hogy visszautasított az ő Calomus-ából levont ilyen következtetéseket, akkor. Bevallom jogosultaknak tartottam volna őket."Symonds ugyanis egyenesen kérdéssel fordult Whitmanhoz arra vonatkozóan, hogyan kell értelmezi a Calamus-ciklust, amely férfiaknak férfiakhoz való baráti vonzódását magasztalja és a görög irodalomnak bizonyos soraira emlékeztet. Whitman azt válaszolta erre, hogy a hozzá intézett kérdések meglepik. Hogy a Calamus-ciklus lehetőséget ad az ilyen föltevésekre, borzasztóság. Visszautasítja és kárhozatosaknak tartja azokat a beteges viszonyokat, amelyeknek önkényesen fölvett, általa annak idején legkevésbé gyanított és kívánt lehetőségét kapcsolatban hozzák az ő verseivel.

Hogy pedig betetőzze cáfolatát, hozzáfűzi még, hogy - hetvenkét éves korában keltek ezek a sorok - férfi korában, bár nőtlen maradt, hat gyermek apja lett, sőt öregségére unokája is született. És Bliss Perry szerint, akit dús könyvében Pásztor Árpád is idéz, az öreg úr camdeni környezete előtt nyílt titok volt, hogy Whitmannak vannak gyermekei.

Ez nagyon szépen hangzik, de egyáltalában nem némítja el a különféle ellenvetéseket. Ellis már említett, Symondssal együtt kiadott munkájában, amelyben Whitman nemiségével is foglalkozik, a költő őszinteségét kétségtelennek mondja. Éppen ezért azt gondolja, hogy Whitman sohasem fontolta meg, vajon a férfiaknak egymással való szenvedélyes testi barátsága, amelyet verseiben leír és dicsőít, lényegben nem azonos-e azokkal a levelében említett és kárhoztatott "beteges viszonyokkal."

A belátásnak ez a hiánya ugyan különösnek tetszik, véli a tapasztalt Ellis, mert hiszen sok visszás nemi érzésű ember oly barátságokat ápol, amelyek jóval kevésbé testiek és szenvedélyesek, mint azok, amelyeknek himnuszai Whitman főművében, a Fűszálakban találhatók. Ellis azonban, aki megérteni törekszik mindenkit, az önismeret fogyatékosságával magyarázza a költőnek ezt a belátás hiányát.

Eduard Bertz, aki sok esztendőt töltött Amerikában, nagy tisztelője volt a költőnek, de élesen belelátott az emberbe s Ellissel ellentétben kételkedik Whitman őszinteségében. Abban a jellemfestő tanulmányban, amelyet a Magnus Hirschfeld szerkesztette Jahrbuch Für sexuelle Zwischenstufen 1905-i évfolyamában tett közzé, azt a felfogást vallja, hogy a nemiségéből már kivetkőzött, szinte asexuális aggastyán másképpen gondolkodott fiatalságának és férfikorának egykori szenvedélyéről, amelyben még csorbitatlan nemisége lángolt.

És Bertz ezzel kapcsolatban hivatkozik Symonds-ra, aki akkor, amikor tudomásul veszi Whitman tagadását, a maga szelíd finomsága és korrekt gentlemansége mellett sem fojthatja el ezt a megjegyzést: "nem vagyok bizonyos abban, vajon erre a kényes tárgyra vonatkozó saját érzései azóta az idő óta, amikor a "Calamus" keletkezett, nem változtak-e meg talán?" Hogy ez a felfogás nem járhat nagyon messze a valóságtól, amellett szól az is, hogy egyes, különösen őszinte és áruló költemények Whitman műveinek későbbi kiadásaiban megszelídítve, megfésülve, úgyszólván illedelmesítve jelentek meg: az öregedő költő holmi korrektúrákat végzett hajdan fiatalabb énjén.


Ő maga, mint már említettük, azt írta Symondsnak, hogy bár nem nősült meg, hat gyermek apja lett. (Ezeket a gyermekeket senki sem látta szemtől-szembe, de magukban véve - gondoljunk csak Wilde Oszkár esetére! - nem is bizonyítanának semmit.) Ezzel szemben Isaac Hull Platt, a költő egyik élet írója följegyzi róla, hogy a lányok, úgy látszik már fiatalságában sem vonzották. Még élesebben formulázza ezt meg dr. Daniel G. Brinton: "Nyilvánvalóan egészen közönyös volt a nő vonzó erejével szemben. Egyike azoknak, akik forrásul szolgáltak nekünk, egy öreg ember, aki őrá (a költőre) emlékezett, ezt mondta: "Úgy látszott, mintha gyűlölné a nőket."

John Burroughs pedig, aki nagyon közel állt a költőhöz, abban az amerikai folyóiratban, amelyet Whitmann emlékének ápolására alapítottak (The Goncervator, Philadelphia), kijelentette, hogy harminc esztendőn át meghitt barátságot tartott a költővel, ámde ezalatt az idő alatt a Calamus szerzője nőkkel nem "gabalyodott össze," az ilyesminek még csak a gyanúja sem merült föl, pedig ilyenfajta viszonyok alkalmasak arra, hogy a férfiú férfi-barátainak tudomására jussanak. Whitman, így folytatja Burroughs, az ismeretségének köréhez tartozó nőkkel érintkezve mindig kissé hideg és tartózkodó maradt. Ami a társasággal szemben megmutatkozó egyéni jellegét illeti, úgyszólván inkább férfiaknak való férfi volt, semmint nőknek való.

Ennél is, ha lehet, többet mond Peter Doyle, washingtoni lóvasúti kalauz, a koltó "dear baby"-je. Abban a kötetben, amelyben Richard Maurice Bucke kiadta Whitmannak e fiatal barátjához intézett leveleit, Doyle így jellemzi "az öreg"-et: "Sohasem jutott tudomásomra egyetlen egy olyan eset sem, amikor Walt nővel törődött volna. Hajlamai másmilyenek voltak. Abban az értelemben a nő sohasem jutott az eszébe. Walt túlságosan tiszta volt, gyűlölt mindent, ami nem volt tiszta. Semmi fajta léhaságnak nyoma sem volt benne. Nekem csak tudnom kell, milyen volt ő azokban az években - hiszen borzasztóan bizalmasak voltunk egymáshoz."

Pásztor Árpád is éles szemmel észreveszi, hogy "minden esetre a világ irodalomban szinte példátlan, hogy akadt költő, aki annyit ír a szerelemről mint Whitman, de soha egy különleges lányhoz vagy asszonyhoz szerelmi verset nem írt s minden szerelmi vonatkozását az emberiséghez, az universumhoz általánosítja." viszont Symonds azt látja a Calamus-ban, hogy ott a szenvedélynek, a romantikának és a mélységes tartós érzésnek az a lelki eleme, amely a normális nemi szerelemről szóló ciklusokban jóformán távollétével tündököl, élénken lép a homoktérbe.

Bucke pedig a Doyle Péterhez intézett Whitman-levelek kiadásának bevezetésében álmélkodva írja a költőről: "Miután egy darabig a szobában ültünk, a lóvasúton a Delaware-hoz mentünk, átkeltünk rajta a kompon, majd Filadelfiában nyitott lóvasúti kocsin több mérföldnyi utat tettünk meg a piac úton.

Útközben feltűnt nekem, hogy férfiak és fiúk, kocsisok, kalauzok, komposok, munkások, cipőtisztítók, újságárusok és a többiek mind, úgy látszik, ismerték kísérőmet. Az a félre nem magyarázható szerető pillantás, amellyel közülük sokan válaszoltak nyugodt szavára vagy fejbólintására, valami új volt emberekről való tapasztalataimban és eddig sem esett meg én velem ismét ehhez hasonló."

Ezekről a férfiakról énekelt legforróbban, ezekről az "erővel teljes, műveletlen emberekről." És róluk énekelve, kezdett hozzá, hogy "kivallja éjszakáinak és napjainak titkát." Őket dicsőítve, ujjongott azon, hogy "az az egy férfi, akit legjobban szeretek, mellettem aludt ugyanaz alatt a takaró alatt a hűvös éjszakában s a csöndben, az őszi holdfényben arca énfelém hajolt és karja könnyedén átkarolta az én mellemet - azon az éjszakán boldog voltam." Talán éppen az az "atléta" volt, akihez valami vad és szörnyű, kitörni akaró" vonzotta, amit a költő nem mert szavakba foglalni, még ezekben a dalokban sem.

Egyáltalában nem volt atléta, inkább - az Eduard Bertztől közétett fotográfia ilyennek mutatja - vékony, sovány legényke Peter Doyle, a tizenkilenc esztendős lóvasúti kalauz, akivel a költő a lóvasúti kocsiban ismerkedett meg. Mindjárt bizalmasak voltunk egymással. Kezemet térdére tettem és megértettük egymást. Ekképpen rajzolta meg majdnem három évtizeddel később a költőhöz képest egészen műveletlen ember első találkozásukat. Ebből pedig oly benső viszony sarjadt, amelynek, az ilyesmi iránt érthető okokból nagyon érzékeny John Addington Symonds jellemzése szerint, félre nem ismerhető az érzelmi intenzitása.

Symondson kívül Whitman visszás hajlandóságaira nem, mint a megdühödött Nordau, gyűlölködő váddal, hanem a megértés gyöngédségével mutat rá a homosexualitás jeles francia búvára, Marc andré Raffalovich. A visszás nemi érzés nagyjai közé sorolja Whitmant, akit megbocsátás illet meg, mert "mégsem veszítette el önmagát és e földön elvégezte munkáját". Még melegebb megértést tanúsít Edward Carpenter, aki jellemzi a költőt, és olyannak látja, amilyennek már előbb Raffalovich, Symonds és Ellis, utóbb pedig Albert Mol is nézte.

Ő sem téveszti szem elől, hogy Whitman nemi jellemét kutatva, nem egyes konkrét cselekedetekről van szó - ezek ki sem mutathatók, legföljebb olykor következtetni lehet rájuk - hanem, mint E. Bertz is nagyon kidomborítja, lelki alkatáról, úgynevezett pszichó-szexualitásának milyenségéről és szinezetéről. Az erotikus barátság költőjének látja, akiben azonban a szenvedély világot átölelő szeretetté finomodott és nemesedett.

Mindezeknek sommázata pedig ez: ha Whitman nem volt volna olyan, amilyen éppen volt, nem is írt, mert nem írhatott volna olyan költeményeket, amilyeneket valósággal írt. Talán másokat igen, esetleg jobbakat, esetleg rosszabbakat, de nem ezeket a legegyénibb Whitman verseket, amelyek nélkül egy hatalmas hang, egy erős szín nagyon is hiányoznék a világirodalomból. A költő az ember nélkül, ez a költő - nagy és páratlan költő - enélkül az ember föl nem óriásodhatott volna. A törpéknek, akár a jeles törpéknek is, az óriással szemben nem szabad pöffeszkedő jogot érezniük a mindig fölényt jelentő megbocsátásra, hanem csakis becsületes kötelességet a megértésre.

Szilágyi Géza