Griffithnek, a kitűnő amerikai filmrendezőnek, a tévedése igen nagy: kilenc felvonásnyi, és Intolerancenak hívják.
Azaz, hogy nem helyes ezt tévedésnek nevezni. A helyes szó: Griffith előélete. A közönség, amely az "Út a boldogság felé" című filmben korántsem a vízesés jégtábláin borzadozó szerelmes pár kétes bravúrját ismerte el, hanem az amerikai Észak-nyugat couleur localejának igaz zamatát és a színészek elsőrangú voltát, nem tudta, hogy ez az "Intolerance" Griffitnek korábbi munkája.
Éppen ezen az Incolerancen csömörlött meg a rendező a tömeg pocsékolások, őrjöngő építkezések és monstre bluffők ízetlenségétől. Éppen ez a csömör vitte az igazi útra, amelyen ember lett belőle, ha kissé modoros is.
Budapest ezt nem tudta és a reklámtól zúgó füllel kábultan ült le a vászon elé, hogy az új vágású finom filmembernek egy még szebb produkcióját lássa. És látott: gigantikus ókori város látképet, nyargaló asszír sereget, hugenotta öldöklést, modern harcteret ütközettel madártávlatból, óriási istar-vallású győzedelmi ünnepséget ezer táncosnővel, tízezer tücsköt és százezer bogarat.
Ámbátor látszik, hogy itt is akart valami eredetit a rendező. Három különböző regényt úgy fogni össze, egy vezető gondolat alá, hogy nem egymásután játssza őket, hanem egyszerre. Hol a karthágói történet folytatódik, hol a középkori, hol a modern amerikai, minden rendszer nélkül, a három történet fejlődő vonalának minden párhuzama nélkül.
Ez a próba nem sikerült. Valami fülsiketítő, áttekinthetetlen zagyvaság jött ki belőle, a néző úgy érezte magát utána, mintha sakktudás nélkül három szimultán játszmát csinált volna végig fejből és homlokát tapogatva gondolt vissza arra, vajon miért nem telefonált a karhágói pásztorlány a hugenotta katonáknak, hogy az akasztást az automobil megérkeztéig el kell halasztani.
Két Griffith van, a régi és az új. A régi nem kell.
Harsányi Zsolt
