|
Baudelaire női eszményképe
A fügefalevél - Tanulmányok és megjegyzések a női lélekről, testről s mindkettő díszeiről - Baudelaire női eszményképe
(Ne feledjük, hogy a XIX. század 30-50-es éveiben vagyunk!) Szerencsésebb esetekben az ideál anyagiasabb értelmet nyer és egyszerűen annyit jelent, mint: szerető. - Ez a divat aztán egyre szélesebb elterjedésre jut s mily jót nevethettek apáink a Cigánybáró Strauss- operett bemutatóján 1885-ben, amikor Zsupánovis Zsupán ezt énekelte: "Az ideálom te maradsz - Sonka és kövér malac..."
A kis "sárga majmok" ideálja a fehérebb bőrű, ló képű mongol, akikből arisztokráciájuk telik ki. A középkor a vékony, fiús testű, igen művelt, nyilvánosság előtt mereven feddhetetlen és négyszemközt fékezhetetlen szerelemvágyú dame-okat és monna-kat szerette. A XVII. század csak a nő és férfi között lévő természetes érintkezési pontokat vette számba a napkirály alatt, aki maga sem mosdott, csak kölni vízzel kente le arcát, s így nem botránkozott meg a paróka alatt tenyésző tetveken, egyszóval, oly tudatlan volt szerelemben, mint ahogy ma télen meleg s nyáron hűs lakást, hála a szörnyű Rabitznak s a gaz betonnak, nem tud egy építész - nem tud? - nem akar, eszébe sem jut építeni.
A XVIII. század a perverzitásban jártas, derült kicsapongót s a mélán elborongót, a XIX. század eleje viszont a szelíd méla szüzet kereste a nőben. A reneszánsz idejét s a mai angolt, akár bevallja, akár nem, a bűnöző nő érdekli leginkább, a francia, bár őrülten fél a cocuage-tól, a kakukk-apaságtól, első sorban érzelmeikben igényes. A német a "derék" (tüchtig) nőt, a magyar bugris a "házias"-t becsüli. Vannak, akik a vöröshajú nőt szeretik, mások, akik a sántáról állítják, hogy a szerelem mozdulataiban a legtudósabb.
Petőfit a romantikus, meg nem értett, bonyolultságot bonyolító, lelki harcokban vonagló érdekli, Aranyt, csak sejtjük, a rejtegetett rögeszmén rágódó, tragikus nő vonzza. Jókai inkább a Chamfort meghatározásához hajlik: "le femme, c`est un t...avec un peu de chait autour," míg Kemény Zsigmond szíve a szenvedő nőé. Gainsborough képzeletét lelkesen színes és meleg, Grecoét megnyúlt, Velasquezét hideg és ezüstös vonalak töltik el.
Goethe a megszokás embere, Ady a változatosság. Maupeassant a szoknya alól kivillanó finom boka után les, Babits a nő kezével szeret játszani. Móricz ízlése "a cica meg a macska" nő között ing, Karinthy a démonnak, vámpírnak nevezett vállfajt kutatja. Van őszirózsás költő, ki szőke hajú kedvesét kék szoknyában szereti látni, míg Baudelaire megveti Gavarni kórházas beteg múzsáit s vörös ideálja Lady Macbeth vagy michelangelo titán-ajkak számára vésett, elcsavart combú hatalmas Éjszakája.
Megkísértem itt, szorosan Baudelaire verseiből véve minden legkisebb adatot, lerajzolni a különös, nagy költő női eszményképét.
S beljebb a szigeten, Cythere fekete, bús szigetén egy bitó hármas ága mered ég felé nagy ciprusként, s rajta szétmart, dúlt tetem, amelynek kínja a költőé is, akibe étkes hollók és fekete párduc-nyáj vájja dühét.
Meztelen testén sok-sok csörgő ékszerrel egy malabár nő kígyózik be, kezében indiai pipával. A süppedő párnahalmon két nő pihen. Az egyik virágcsokrot tart kezében, ez Michelangelo Éje, a másik zsebkendőt, ez Lady Macbeth. Az Éj fekete testű, Lady Macbeth fehér. De mindkettőn szikrázva ég a sok gyöngy, rubint és zafír. Az Éj leányának ruhája rózsaszín és fekete, könnyű muszlin és súlyos bársony, amely dús redőkben omlik szét körülötte.
Lady Macbeth csontváz eleganciájú testének burka apró fém-csillámokkal tele szórt, gyöngyházfényű, hullámzó, tapadó moiré szövet. Az Éj dús, telt keble majd hogy túl omlik a mély kivágás szalagcsokros peremén, míg Lady Macbeth derekát durva fűző szorítja még karcsúbbá s mellén, a szövet és hegyes keble érintkezésénél, nyugtalan rüs piheg.
A széles kerületbe omló harangaljból fodros alsószoknya, horgolt csipkés alsószoknya gazdag fehér tajtékja buzog elő. Mellette vágyva vész el a párnák között az elnyúló uszály. A sok-sok fehérnemű habjából arany-nyilas rózsaszín harisnyát feszítőn bukkan elő az üde, finom láb, pomponos bársony vagy szatén kivágott cipőt hordva. A fodor felszökken egy mozdulattól, mint bűbájos, italt keverő kehelyben a hab, s a harisnyakötőről gyémánt-szem tekintete villan a költő elé.
Finom keze kinyúl, a költő odacsúszik lábaihoz, s a hideg meddőség eleven szobrának finom keze sajgó kínt gyötör a férfi szívébe. A fehér és rózsás test jeges hevét simogatva felnéz az arany és vas egybeolvadt hidegségét árasztó két szembe, ebbe a két élő opálba, amelyben erő és báj ölelkezik. A hosszú szempilla függönye leereszkedik s az érett gyermekség erejét és eleganciáját teste ellen feszítő nő szájából olvadt csillag-miriádként harmatozik át szájába a csók mérge...
A költő néz, néz utána, fogáig kúszik sok bánatának avítt epefolyója...Aztán középkori latin himnuszában zeng a vágya...ó, femina delicata per quam solvuntur peccata...majd hirtelen megfordul, keresve, várva, tétován s szemébe zuhan a sír-mélységű párnákról egy sötét ragyogás: a sima, fekete testű Éj csörgő ékszerek gyér köntösében. Atléta izmú, érchomlokú, óriás fekete angyal! Állati teltsége lusta keleti bujaságban mozdulatlan.
A férfi-vágy, a kétségbeesett, saját undorodás-hamujából, újraéledő phönix-vágy hajtja Baudelaire művészetté finomult szeretkezésre, amiből utálat, tompa unalom sarjad, amelynek homályát felgyúlt képzeletének dús arabeszkjeivel aranyozza tele. S ha ez sem lenne? A nő csak mint gyötrő, szív-marcangoló, férfit-faló szörnyeteg lenne életében. |