Közeli egymásutánban ez már a második eset, amikor filmszínész, mint rendező, felülmúlja a hivatásos rendezők nagy részét. A The Kid után, amelynek a zseniális Charles Chaplin volt a rendezője, most a Hospitality c. vígjáték megalkotásában Roscoe Arbuckle alkotott kimagasló eredményt, Arbuckle, aki Fatty néven népszerű alakja az amerikai bohózatoknak.
A Hospitality, amelyet Isten hozta! címmel játszanak a magyar filmszínházak, a közönségnek nem mindennapi mulatság, a hozzáértőknek azonban egyenesen ritka meglepetés. Akik figyelemmel kísérték a mozivígjáték fejlődési vonalát, azt hihették, hogy annak teljes és igazán filmszerű lehetőségei csak a burleszkben adódnak, amelynek legmélyebb hatása azon alapszik, hogy irreális játékot ad reális miliőben. A régi értelemben vett komikumhatásokra, legalább látszólag, egyre kevesebb tér kínálkozott a mozivígjátékban.
És most ebben hoz egyszerre váratlan és új eredményeket az az új filmjáték. Főszereplője Buster Keaton, aki szellemes és finom változatát adja annak a komikus alaknak, amely már mint típus kezd megjelenni a burleszkekben: megtestesítője a bámulatos ügyességű ügyefogyottságnak, a találékony maflaságnak, a magát mindenben feltaláló gyámoltalanságnak. Halálos komolyságú játéka a mosolyt és nevetést nem ismeri, de mélyéig tele van valami különös szent balgasággal és rafinált naivitással.
Elképzelni sem lehet kitűnőbb alakot a Hospitality paradoxonokra alapított sujetjéhez. Vígjáték, amely gyilkosságokkal kezdődik, és amelynek elejétől végéig revolvert szorongatnak kezükben a szereplők, és amely amellett nem burleszk, hanem realisztikus történet, valószerű szituációikkal és lélektani megokolásokkal. Alapgondolat a legjobb komikumforrás: egy fiatal fiú véletlenek különös találkozásképpen vérbosszúra esküdött családi ellenségeinek házába kerül.
Azok bosszúéhségét megköti a vendégjog, de pisztollyal kezükben lesik, hogy vendégük, ha csak véletlenül is, kilépjen ajtójukon. A vendég is tudja, hogy életét ez a tabu védi, és azért minden módon igyekszik meghosszabbítani a vendégszeretetnek, a hospitality-nek idejét, napokat töltve az életére lesők házában, akikkel egy asztalnál eszik. A vendégjognak ez a pontos betartása külön még valószínűvé van téve: a fiatal fiú odautazása közben szolgálataival hálára kötelezte a ház kisasszonyát.
A groteszk komikumnak ez a forrása nemcsak erős, hanem szimbolikus mélységű is. A polgári morálnak pompás szatírájú és iróniájú kigúnyolása. Mintha az emberi élet furcsa tükre volna ez a vígjáték: valamennyiünk életének csak az ad több-kevesebb szabadságot, hogy a rosszindulatú ösztönöket erős morális formák kötik meg, de ez a szabadság és biztonság rögtön illúzióvá foszlik, amint valaki vigyázatlanul ki mer lépni ezeknek a morális korlátoknak az ajtaján. Ennek az életre menő játéknak keserű komikuma könnyű, kedves humorrá tisztulva árad szét ebből a nem mindennapi mélységű filmjátékból.
A mulatságos alapgondolat teljes kifejlesztését is jól oldja meg a kitűnő rendezés, és sok mindennel igyekszik felfokozni. A játék befejezése egy bravúros moziüldözés, amelyben következetesen a középső részhez, ügyes váltakozással, ötletek gazdag bőségével sorakoznak a komikus és az idegekre menő motívumok, hogy végül egy kedves jelenetben megoldódjon a tragikomikus bonyodalom.
A múlt század elején játszódó cselekménynek egyik fontos szereplője a gondosan rekonstruált első vasút. Szegény ellen a rendezés is, a felírások is felvonultatnak minden jó és rossz viccet, amelyet a vicinálisokra valaha kitaláltak. Akik érzelmes kegyelettel gondolnak vissza a mai technikai civilizációnak száz év előtti hőskorára, azokat talán bánthatja is az, hogy szándékosan gúnykacajnak teszik ki azokat az első eredményeket, amelyekre minden későbbi továbbfejlődés épült.
A bájos biedermeier sujet kedvéért talán a magyar felírások ötletes szerzője, Mihály István is mérsékelhette volna egy kissé sokszor nagyon merész humorát. Legalább annyira, hogy anakronizmusaival ne rontotta volna a pompás filmjáték hangulati és művészi egységét.
Hevesy Iván
