Zoro és Huru

A mozivígjáték mai fejlődésében két alapformát mutat. Az egyik a burleszk, amelynek karakterisztikus komikuma az amerikai filmekben érte el legteljesebb fokát, és amely eddig az amerikai szellemnek első és egyetlen önálló művészi megnyilatkozása. Ez a burleszk fontos és mély pszichológiai kiélésekre született: benne válnak valóságra legalább fantáziában az életből kiszorított gyermeteg és primér játékösztönök, a társadalom morális és illemformái közé zárt modern ember spontán cselekvési vágyai.

Eszközei ezért a lehető legszabadabbak és messze túljárnak a reális művészi hatás által megkövetelt valószerűség határain. A mozivígjáték másik formája - nevezzük egyszerűen csak vígjátéknak - hatóelemeinek realizmusa, pszichológiai indokolásainak valószerűsége szempontjából közel esik a színpadi vígjátékhoz. Felépítésében azonban egészen más.

Még a francia filmvígjátékok, különösen a régebbi Max Linder filmek felépítésben is hasonlítanak a színpadhoz: a komikum véletlenek által összehozott szituációkban robban ki. Az újabb mozivígjáték végigkísér, egészen regényszerűen, valamely kedves és mulatságos történetet, komikuma pedig nem annyira a főtémában, hanem az epizódokban bontakozik ki.

Ennek a filmvígjátéknak a legtisztább és legsikerültebb formáját azok a dán vígjátékok jelentik, amelyeknek főszereplői két dán komikus: Zoro és Huru. Nagyon érdekesen meg lehet figyelni ezekben a Zoro-Huru-filmekben éppen azt a tendenciát, amely a komikus hatást az epizódokba tolja át. Zoro és Huru sohasem a történet főszereplői, hanem minden esetben úgyszólván kivétel nélkül epizodikus mellékalakok.

A cselekmény, a főtéma legtöbbször csak ürügy és alkalom a foglalkoztatásukra. Bizonyítja ezt két legutóbb Pestre került filmjük: "A strand fotográfusai" c. filmben maga a főtéma nem is vígjáték, hanem egy szentimentális romantikus történet, a mostanában játszottban "Az álcsempészek" címűben is legfeljebb még egy mellettük humorosan beállított harmadik figura, a fiatal természettudósra pályázó vénkisasszony teszi vígjátékká a cselekményt, amelynek gerince azonban önmagában mint drámai játék is exisztálhatna.


Zoro és Huru nincsenek megáldva különösebb komikai képességekkel. Amit alakítanak, az mindig ugyanaz: két originális csirkefogó, kedvesek és bohémek, szemtelenek, mulatságosan életrevalóak, teli mindketten, de különösen a kisebbik, a Huru, a bohémek gyerekességével. Sikerük titka azonban nem pusztán bohémségükben, könnyed optimizmusukban, "jópofaságukban" és vidám humorukban rejlik, hanem összejátszásukban, elválhatatlan egybetartozásukban.

A görög eposzok óta együtt szereplő két barát új megtestesülései ők, modern komikus változatban. Ez a szinte gépies, mechanikus összetartozás - hogy ha az egyiket látjuk, már keressük a másikat - már magában erős komikumforrás. Ezt fokozzák fel azután bizonyos, az alakjukban levő külsőségek: Zoro hosszú, sovány, haja homlokába, bajusza szájába lóg, Huru kicsi kövér, kopaszra nyírt, borotvált. Zoro hosszúságát kihangsúlyozza a kinőtt, rövid nadrág, Huru köpcösségét a testhez álló ruha.

E külsőségek ellentétességének komikumfokozó hatásánál is erősebb mechanikus összejátszásuk, szoros egybetartozásuk nemcsak térben és időben, hanem cselekvésben és mozgásban is. Úgy hatnak ők pszichológiailag, mint egy gyerekjátéknak, ugyanazon szerkezettől mozgatott két paprikajancsinak a testi és lelki mechanizmusa. Mindig közös a sorsuk, egy az érzésük, mindenre egyformán reagálnak, mégis kétféleképpen, egyik a soványabb és savanyúbb, a másik kövérebb és derültebb ember testi és lelki attitűdjeiben.

A Zoro-Huru vígjátékok felépítésükben és eszközeikben középhelyet foglalnak el a színpadi vígjáték és az amerikai burleszk között. Realisztikusak, mint a színpad, azonban epikus menettel, játék a lényegük a szó eredeti értelmében, anélkül, hogy irrealitásokig merészkednének, mint a burleszk. Ezért nem dolgoznak technikai vagy játéktrükkökkel. Ha ilyet mégis használnak itt-ott, rögtön kiesnek a hangnemből.

Például az "Álcsempészek" végén, amikor Huru egy kötélen hintázva avatkozik bele a verekedésbe, vagy még sokkal inkább a "Strand fotográfusai" befejező részében, amikor a folyó fenekéről visszaugranak a partra. A valószerű és reális cselekménybe itt hirtelen valószerűtlen, irreális motívumok szöknek bele. A leglaikusabb nézőnek is meg kell éreznie, hogy ezáltal oda nem illő burleszk-trükk keveredett a reális cselekménybe.

Hogy az ilyen keveredés mennyire rontja a hatásnak, következésképpen a művésziességnek az egységét, hogy milyen ordító stílustalanságot jelent, az nem bizonyít egyebet, mint hogy a mozivígjáték műformájában már most egy olyan mély hasadás következett be, amely által két rokon, egymástól mégis gyökeresen eltérő új drámai forma született meg.

Hevesy Iván