A szakipari szövetkezeti törvény megalkotásának és a kisipar anyagi támogatásának kérdésével szorosan összefügg a kisipar hiteligényének ügye, amely végső elemzésben az összes kisipari kérdések sarkpontját képezi. Az össziparosság nevében le kell szögeznünk azt, hogy a kézművesipar nem akarja anyagi gondjainak jelentékeny részét az államra áthárítani és ellenszolgáltatás nélküli beneket élvezni a többi társadalmi osztály rovására.
Nem kívánjuk – mint ahogy azt a kormány más szervezetekkel tette –, hogy a szakipari szövetkezetek részére százmilliókat adjanak, bár tagadhatatlan, hogy azok is igényt tarthatnak oly elbánásra, mint amilyenben például a fogyasztási szövetkezeteket részesítik. A köz érdekében kívánatos azonban, hogy a sokezer kisipari műhely munkafolytonosságát biztosítsák. Ez pedig elsősorban hitelkérdés.
Mert mi ma a helyzet?
Az iparosság, amely becsülettel igyekszik állampolgári kötelességeinek, az adófizetésnek stb. megfelelni, két súlyos malomkő között őrlődik. A kormány pénzpolitikája, a pénzszűke forszírozása az egyik s ezzel szemben a másik nyomasztó teher: a közszolgáltatások, az adók, illetékek, biztosítási járulékok, víz, gáz, villany, nyersanyag- és munkabérek drágulása.
Hogy tud megküzdeni mindeme nehézségekkel?
Csakis úgy, ha a legválságosabb időkben kellő hitel áll rendelkezésére, amely mentesíti őt attól, hogy kényszereladásokkal vagy a munka abbahagyásával tönkremenjen. Fokozott jelentősége van e kérdésnek most, amikor mindenki a várható olcsóbbodás hatása alatt áll és a vételtől tartózkodik. Hogyan és miből fizesse állandó munkásait például az a bútorszövetkezet, amely most a főszezonban a pénzszűke miatt egy fillérnyi árút nem adott el egy hónap óta?
Nyilvánvaló, hogy nem eresztheti szélnek állandó munkásait és a kormánynak igyekezni kell a kisipari műhelyek válságát, amely napról-napra akutabbá lesz, helyes hitelpolitikával enyhíteni. Amit ma az iparosság a kormánytól jogosan vár, az nem könyöradományok és már egyszer adott pénzek elszámolása, hanem a kézművesiparosság hiteligényének kielégítése, illetve a kisipari hitel kérdésének szabályozása.
Tisztában vagyunk azzal, hogy az ország kézművesipara csak úgy fejlődhetik, ha az egyes iparos nincs ráutalva uzsorakölcsönre – amely csak a közfogyasztás és termelés rovására térülhet meg számára a magasabb árakban –, hanem ha legális és igazolt hitelszükséglete valamely közvetítő és ellenőrző szerv útján a kereskedő szellemnek megfelelő sima úton gyorsan és olcsón nyer kielégítést.
Az iparos, főleg a vidéki, ma halálra van ítélve, ha üzlet- vagy üzemmenetében csökkenés áll be s neki tőkére, kölcsönre van szüksége. Bankokhoz nem mehet, a saját erejéből létrejött és még máig sem törvényesített szakipari központ pedig mai szerény anyagi eszközeivel alig siethet segítségére. Ma egy-egy szövetkezetnek milliók, sőt tízmilliók kellenek, honnan vegye a központ, amely az államtól mindössze az egész ország iparosságának támogatására még 50 milliót sem kapott?
Így jut uzsorás kezére a kisiparos és ezen csak a kisipari hitelkérdés intézményes megoldása segíthet. Az Iparosok Országos Központi Szövetkezete, az Országos Központi Hitelszövetkezet, a Pénzintézeti Központ és a kisipari érdekképviseletek bevonásával a kormánynak sürgősen kell e kérdés megoldását megtalálnia, mert különben az egész kisiparpártolás – mondjuk meg őszintén – csak papiron van meg.
A kormány illetékes tényezői nagy megértést tanusítanak a kisipar problémái iránt s így kétségtelen, hogy a szakipari törvény megvalósításával kapcsolatban gondolni fognak a kisipari hitel rendezésére és meg fogják találni a módját annak, hogy a kisiparos, ha bajba kerül és hitelre van szüksége, olyan ajtóra találjon, amelyen bátran és bizalommal kopogtathat.
