Az állati jellemről 4.

Némely állatnál meg lehet figyelni a jóindulatnak, az engedékenységnek, a szófogadásnak és a családjukhoz tartozó iránt való, bizonyos részvétnek kétségtelen jeleit. Ami az állatot a beszámítható, erkölcsileg felelős embertől megkülönbözteti, az nem más, mint az ő morális cselekvésének öntudatlan volta.

Az állat nem tud magán uralkodni, nem tud tudatosan tettetni. Az öröm, fájdalom, minden hangulat, indulat azonban kifejeződik rajta: a fején, a szemeiben, a hangjában, a tartásában. Csak nem szabad mindezt félreértenünk.

Szigoru különbséget kell tennünk a testi alkotáson alapuló kifejezésnyilvánulások közt és benyomások közt, amelyet azok keltenek bennünk, s amelyet előítéletek és hamis képzetek befolyásolnák. Igy a kigyónak, akár mérges, akár nem, csuszó, tekergő mozdulatai a méreg, a halál képzetét keltik, teljesen indokolatlanul.

Az állatok indulatainak kifejezési módja többnyire a mell felfujása (hattyu, pulyka), másoknál a fülek tartása, a fark mozgásai, a lábak tartása, fogvicsoritás, a szőr felborzolása. Feltartott fej, hegyezett fülek a távoli zaj észrevételét jelzik, a fejre lehajlított fül viszont, különösen ha fogvicsorítással van egybekötve, a rosszindulatot. A lámáról bemutatott képünk találóan illusztrálja a kétféle hangulatot. Ugyancsak jellemzők a macskáról a többféle kutyáról felvett hangulatképeink.

Bővebb fejtegetését ennek a témának nem engedi meg a térhiány. De az kiviláglik az elmondottakból, hogy az állatok nem képesek a figyelmes szemlélő előtt sem tartásukban, sem hangjukban elrejteni indulataikat. Alapjukban véve pedig ösztöneik, érzéseik és egész lelki berendezésük csupán azért vannak alkotva, hogy önfentartásuk céljából más lényekkel szemben meg tudjanak nyilatkozni.