Az újjászervezett Operaház

Mikor az Operaház igazgatói állását a kultuszminiszter Radnai Miklóssal töltötte be, az egész "zenei közvélemény"megdöbbenve, sőt felháborodva kérdezte: honnan jön ez az ember? Csodálkozhatunk-e ezen a megdöbbenésen? Csodálkozhatunk-e azoknak felháborodásán, akik Operaházunk élére nagy és értékes múltú férfiút követeltek?

Mi mégsem álltunk a megdöbbenők és felháborodók közé, mert tudtuk, hogy nagy és értékes múltú férfiak aligha törődtek volna bele a szegényes jelen szűk kereteibe, ezeken a kereteken pedig (ismerjük azt a kultúra ellenes áramlatot, mely Magyarország szellemi életét hosszú időre megbénította) változtatni már nem lehetett. De tudtuk azt is, hogy a fiatal új igazgatótól nem kérhetjük számon a múltját; nem kérdeztük tehát tőle, hogy honnan jön, hanem türelemmel várjuk, míg megmutatja: hová megy?

Az Operaház kapui október nyolcadikán megnyíltak s már az első előadások kielégítő, noha korántsem teljes feleletet adnak feltett kérdésünkre: Radnai Miklós útja dalszínházunk művészi konszolidációja felé vezet. Igazgatósága első évét Radnai úgy látszik a komoly, szolid munka újra bevezetésének szenteli.

Legközelebbi célja: olyan munkarendet teremteni, melyben a rendelkezésre álló erőkből lehetőleg semmi sem marad kiaknázatlanul, melyben mindenki pontosan maga előtt látja feladatát s így annak teljesítése alól semminemű kerülő utakon sem térhet ki. A bűnösen hanyag régi rezsim alatt ezerszer hallottuk a panaszt: "nem tudok rendesen dolgozni, mert..." Radnai felismerte, hogy elsősorban azt kell megszüntetnie, ami ez után a bizonyos "mert" után következni szokott.

A fegyelem helyreállítása az új igazgatónak el nem vitatható érdeme. Munkáját, ha az eddigi szorgalommal és eréllyel megalkuvás nélkül folytatja, bizonnyal siker fogja koronázni. A sikert különösen biztosítja, hogy Radnai igen jól választotta meg főmunkatársait Kerner István és Márkus László személyében. Az új igazgató helyes tapintatát dicséri, hogy a legnagyobb magyar karmester ismét ambícióval teljesíti értékes feladatát és hogy a színpad irányítása Márkus kezeiben összpontosul.

Dalszínházunk idei műsorán kevés az újdonság. Kivetni való azonban egy sem akad a tervezetben. (Egyedül az új Giordano-opera helyett látnánk szívesen komolyabb zenei értékkel kecsegtető újdonságot.) Bartók Mandarinja, Kodály Háry Jánosa és Szántó Tájfunja méltóan képviselik a legújabb magyar zenedrámai termését: Debussy Pelleasával pedig régi adósság térül meg. A felújítások, áttanulások sora is megnyugtató: az operairodalom igazi értékei: Mozart, Wagner és Verdi művei kerültek előtérbe s a magyarok közül is a legkomolyabbak: Dohnányi és esetleg Bartók színpadi munkái.

Ilyen körülmények között remélhetjük, hogy az ensemble, az összjáték kultúrája (minden komoly művészi törekvés alapja) fogja végre felváltani az eddig "star rendszert igazi sztárok nélkül." A kórusok ötesztendős vétkes elhanyagoltsága sok gondot okozhat az új vezetőségnek: alig akad értékesebb opera, melyben a kórus-részleteket ne kellene egészen előlről újra betanítani.

Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy Radnai mind ez ideig komoly, hasznos munkát végzett. A rendelkezésre álló ingoványos talajon a körülményekhez képest ügyesen, sőt jól rakja le az alapokat. Igazgatói képességét természetesen csak akkor ítélhetjük meg teljesen, ha látjuk, milyen épületet szándékozik emelni ezeken az alapokon. A "konszolidált Operaház" nem lehet a végső cél. Radnai munkája csak alkalmassá tette az intézetet a művészi tettekre; maga a művészi tett még a jövő feladata.

Mi nem elégedhetünk meg azzal, hogy Operaházunk tagjait csak a fegyelem, a külső hivatali fegyelem tartja össze. Igazi értékes művészi együttműködéshez valami mélyebb, lelkibb összetartó erő is szükséges. Valami közös nagy eszmény, melyet nemcsak külső kényszerből szolgálunk. Valami felemelő öntudat, hogy életünk nem merül ki a hivatalos kötelesség teljesítésében, hanem örök emberi értékeknek lesz egyik összetevője. Ezt az átfogó, összetartó eszményt az intézet vezetője tűzi ki a tagok elé. Az opera igazgatónak ezért magasabb művészi ideálok harcosának kell lennie. Ideálokhoz kell szegődnie vagy éppen ideálokat kell teremtenie.

Operánk régi fénykorának megvolt a maga eszménye: a magyar nemzetet az európai kultúra magaslatára emelte. Megmutatta, hogy a magyar nép is képes arra, ugyanarra, amire a nagy nyugati kultúr országok. Akkoriban az egész magyar zeneélet az "európai magyarságot" írta zászlajára. Zeneszerzőink patrióta-lelkesedéstől sarkalva nem saját egyéniségüknek, hanem általában a magyar dicsőségnek kifejezését keresték alkotásaikban.

Művészetük a nemzeti társadalom művészete volt, s így Operaházuk is nemzeti társadalmi intézet volt. Nagy művészeket látott vendégül, nagy művészeket nevelt: nemzeti dísznek. Értékes, nagyszerű dekórum volt minden, s még egy Mahler karmesterpálcája nyomán fakadó páratlan művészi eredmények sem jelentettek egyebet, mint rendszalagot a nemzet keblén.

A magyar zene mai törekvései már egészen mások. Ma már nem azt akarjuk elérni, amit a külföld elért, hanem azt, amit egyedül csak mi magyarok tudunk elérni. Nem akarunk nagyszerű Európát teremteni Magyarországon, hanem nagyszerű Magyarországot Európában. olyan értékeket keresünk magunkban, melyeket másutt hiába keresünk, melyek a magyar nemzet sajátos, egyedülálló, tehát legértékesebb értékei. zeneszerzőink saját egyéniségüket találták meg alkotásaikban, s mivel hűbbek egyéniségükhöz és egyéniségük sajátosan magyar, hűek magyarságukhoz is. Ez az individualizmus nemcsak a modern magyar zene két legnagyobb alakjára: Bartókra és Kodályra vonatkozik, hanem a kevésbé magyar temperamentumú szerzőkre, például Dohnányira, Weinerre is.

Ez a mai individuálisan mélyebb zeneélet természetesen másmilyen Operaházat követel, mint amilyen az első nagy muzikális fellendülés operaháza volt. Dalszínházunk régi "fénykorának" feltámasztása ma már céltalan volna. nem is szólva, hogy a mi kis Magyarországunk operája nem érhetné utol a nagy nyugati intézeteket. Így kisebb keretben mélyebb művészetet nyithatunk, mint elődeink az európai kultúra pompájában.

Ez a sajátosan "egyéni felületes vezetés rendkívül visszavetette az intézetet fejlődésében. Egyenlőre átmeneti állapotot kell teremtenünk s gondoskodnunk kell, hogy az átmenet lehetőleg gyors legyen. Legfontosabb teendő: fiatal magyar karmester- és rendező-generáció nevelése. Mikor a Zeneművészeti Főiskolában felállították a karmesterképző katedrát, szinte értetlenül meghiúsult a komoly zene híveinek az a reménye, hogy ezt a tanszéket a legnagyobb magyar karmester: Kerner István foglalja el.

Amit Kernertől férfikora delén vártunk, azt ma már nem kérhetjük az öreg Kernertől. A külföldet kell tehát ismét segítségül hívnunk. Radnainak, ha biztosítani akarja a fiatal magyar karmester-generáció fejlődését, amint alkalma nyílik, értékes külföldi karmestert kell az intézet élére állítania. Az operai rendezés is rászorul a nagy nyugati nemzetek támogatására. Valamely kiváló modern rendező hosszabb vendégszereplése ezért elkerülhetetlen. Ezzel a két feladattal áll vagy bukik a Radnai-rezsim.

Radnainak igaza van, Operaházunknak a hatesztendős betegséget kell egyenlőre kihevernie. De amint meggyógyult, lépjen ki a tettek mezejére. A magyar zenei szellem van olyan erős és mély, hogy a színpadi zene terén olyan eredeti, önálló kultúrát alkosson, mint a német, francia, olasz vagy orosz szellem.

Tóth Aladár