Két operett-bemutató

A két francia szerzőn (Armond és Gerbidou urakon) nem fog különösebb sérelem esni, ha a Reneszánszban "Nagyvilági lányok" címmel bemutatott darabjukról az operett-rovatban számolunk be - jóllehet a három felvonásba, az obligát jazz-betéttől eltekintve, nincs muzsika.

"Operett, zeneszámok nélkül" - ez nem is nóvum, volt már ilyen, ha jól emlékszem, ugyanebben a színházban. Egy kitűnő színpadi írónk tréfálta meg az egyszeri nagy konjunktúrában mindenre csődülő publikumot azzal, hogy jobb híján egy még meg nem zenésített librettóját dobta be a színház műsorába.

Ilyenféle ez az érdekes alapötletű és sok mulatságos fordulattal kacagtató bohózat is. Az ember szinte érzi benne a szene-alkalmakat, amelyek erőltetés nélkül kínálkoznak minduntalan. Kár, hogy a mai operett-szerzők - legalább is a mieink, meg a bécsiek - nem az effajta színpadi helyzetek zenei kiaknázására törekszenek, hanem úgynevezett konfliktusokat tarkáznak jól táncolható "számok"-kal.

Holott például a "Nagyvilági lányok" első felvonásának hurcolkodási jelenete operett beállításban még sokkalta mulatságosabb lehetne, mint amilyen így is. A darab előadása különben, - Somlay telivér bohózati stílben felfogott, pompás alakításától eltekintve, - igen-igen közepes. A rendezés mindent elkövet, hogy lüktető tempóval elevenítse a színpadot, de a sok szereplő közül kevés állja meg a helyét.

A Városi Színházban látott "Nagy nő" című Gilber-darab már tréfán kívül operett. Nem, Gilbert úr nem ismeri a tréfát, ha operettről van szó, ez egy "regelrecht" berlini librettó, táncok, finálék, slágerek, drámai elérzékenyülések, - minden a maga helyén. Egy szög nem hiányzik, - akár egy lakhatási engedélyt nyer Friedrichstrassei bérpalotából. A partitúra is megteszi kötelességét - elmehet vagy ötvenszer.

Kivált, miután a pesti előadás néhány pót-slágerről is gondoskodott, két-három "holtbiztos" betétszámról, amelyek közül az egyikben kalap lengetve ismertünk rá a Stux úr című bécsi gramofon-gyönyörűségre. Pedig Gilbert nem megy a szomszédba egy kis reminiszcenciáért, és ha van egy divatos amerikai blues refrén, hát ő bizony valcert farag belőle. A mesterségét - meg kell adni - érti, csak azt irigylejük, akinek ebben a mesterségben öröme telik.

A Városi Színház a mindig finom és okos Honthy Hannával, az üde Molnár Verával, a kedves Sziklay Jóskával, a széphangú Cselényi-vel és Galettá-val legjobb erőit állította ki és egészben véve jó nívójú előadást produkált.

Lányi Viktor