A nadrág

 A sziget, régente bohém emberek lakótanyája kezd világfürdői alüröket felvenni. Részben folytonos és rohamos fejlődésében kell ennek okát keresni, részben rossz valutánkban. Strandfürdő, vendéglő, nyugateurópai kényelem az egyik oldalon.

Biarritzhoz viszonyitott olcsósága a másik oldalon nemcsak budapesti nyaralókat vonz ki tömegesen, de szép számmal keresik fel külföldiek is, jobbadán németek. Angolországba meg amerikába szakadt rokonok, akik itt hagyott családjuk látogatására jönnek néhány hétre, hogy a rokoni kötelességnek eleget téve, mellékesen, még potom pénzen is kinyaralhassák magukat. A különböző nációk különböző temperamentuma, különböző szokásai azután sok apró mulatságos epizóddal tarkitják a szigeti nyaralók életét és vidám pletykákat szülnek a hall-beli esti csevegésekhez.

Ilyen ez is: Egy fiatal hölgy, sétában elfáradva, társaságával együtt leül a sárga sétány egyik fehér padjára és – keresztbe teszi egymáson a lábait. Ahogy igy a padon beszélgetnek, egyszerre feltünik néhány lépésre tőlük egy robusztus, vállas, ovikkeres nő, szőke és germán. A germán csak áll, áll, néhány lépésre a padtól és szemeit mereven az ülő hölgy lábaira szegezi. A hölgy egy darabig nem törődött vele, a fixirozás azonban mind kellemetlenebbé vált, feszengeni kezdett a helyén és kezével idegesen végig simitotta a szoknyáját.

Minden rendben volt: a szoknya a mai divatnak megfelelő hosszuságu, a selyemharisnyából alig látszott ki másfél arasz, toaletthibáról szó sem lehet: a germán azonban tovább néz, fürkész és fixiroz, sőt egy lépéssel már közelebb is jön és most már félig lehajolva, kutat valami láthatatlan tárgy után.

A helyzet már kezd kinos lenni, a hölgy éppen meg akarja kérdezni, hogy mi az oka a germán furcsa viselkedésének, mikor az megszólal, hamisitatlan, ropogó porosz akcentussal: „Bocsánat, asszonyom, de azt nézem, nem találta-e meg a nadrágomat?” Hüledezés. „Micsodát?” „A nadrágomat. Tegnap ott süttettem magam a nappal és mert nagyon meleg volt levettem a nadrágomat. Belecsavartam a nagykendőmbe és onnan valahogyan elvesztettem. Azt nézem nem ön találta-e meg?”

A hölgy csak most értette meg, hogy miről van szó, szabályszerűen, mélyen elpirult, a társaságban lévő urak kinosan mosolyogtak, a germán egy ügyes taktikai mozdulattal mégis csak odapillantott, ahová akart és azután, lemondó sóhajjal, felegyenesedve, tovább ment. És a harmadik padnál megismétlődött a jelenet. Ahol a germán csak megpillantott egy nőnemű lényt, aki a lábait keresztbe rakta, lecsapott rá, mint a kánya és megnézte, ha még olyan sokáig kellett is hadműveleti mozdulatokat folytatni, hogy nem találta meg és nem hordja-e az ő elvesztett nadrágját.

A hölgyek, ha megpillantották feltűnni valahol vállas alakját, zavartan menekültek. Igy tartott ez néhány napig. Akkor a germán abbahagyta. Akkor valaki megkérdezte tőle, sikerült-e megtaláni a kutatott fehér vászonneműt? „Ah , de hogy”, legyintett lemondóan a germán. „Nem is lehet azt már megtalálni. A hölgyeket már mind megnéztem. Ugy látszik, hogy egy férfi akadt rá.” És maga is elpirult.