Panaszkodnak az ékszerészek – Megszünt az ékszer csempészés
Nincstelenségem szomoru tudatában azon tépelődtem, hogy mi sorsa van ma az ékszereseknek. Kinek van, ki veszi és ki adja el? Kutató utam első etappejaként elmentem a Rákóczi-utra, ahol majd minden második házban órás- és ékszerüzletre bukkantam. Benéztem nehánynak ajtaján, de vevőre nem akadtam egyben sem. A tulajdonosok legtöbbje üzletének pultja mögött a tőzsdét tanulmányozta szorgalmasan.
Kérdezősködésemre általános panasz volt a válasz az egész Rákóczi-uton. Az összes ékszerész mindazt hajtogatta, hogy nem lehet eladni semmit. Az ujságok házassági rovatai tele vannak eljegyzési hirekkel, még sem vásárolják a jegygyürüket, hanem a legelegánsabb urak is megelégszenek valamilyen olcsó dubléáruval, azokból is az olcsóbb minőséget keresik.
Az óraüzlet teljesen megállt, a jobbminőségü óra 150.000-től 300.000-ig kapható csak. Az aranybeváltás a hatalmas csábitó reklámok és csalogatások ellenére ma teljesen megszünt, mert már mindenki eladta mindenét. A pesti polgár ma már csak mint eladó szerepel, vásárra viszi a féltve őrzött karikagyürüjét, az asszony ünnepi brostüjét, vagy pedig kikerül a mellény gomblyukából a polgári tekintély reprezentabilis disze, a vastag aranylánc, (az órát már régen eladta.)
A Károly körúton át a Kossuth Lajos uccában bementem a Bálint és Dán céghez, amelynek cégtulajdonosa, Bálint, az Ékszerkereskedők Országos Egyesületének alelnöke, aki az ékszerkereskedelem mai helyzetéről a következő felvilágosítást adta:
– Az ékszerkereskedelem, tekintve azt, hogy a külfölddel nincs semmi összeköttetésünk, nem áll ma azon a nivón, mint a háború előtt, amikor váltóhitelre hatalmas értékeket adtak bizományba a hollandi, a francia és az angol ékszerészek. Az ékszeráruk kivitelére és behozatalára ma szigorú tilalom áll fenn és senki nem kockáztatja meg a csempészést, valószínűleg azért se, mert az arany grammja ma külföldön sokkal olcsóbb, mint Pesten.
– Minden három hétben vetődik csak be az üzletbe egy finom vevő, aki platina-órát, vagy pláne brilliántokkal kirakott platina-órát kiván vásárolni.
– Sajnos ma nem úgy van, mint régen, midőn az úgynevezett nagy ékszereket tiz-tizenöt brilliántos colliékat, 30-40 szemből álló gyöngysorokat lehetett eladni. De nem is keresik ezeket, mert ma egy kis platina-ékszer három-ötmillió és egy karat finom brilliántnak másféltől-két millió az értéke.
A délelőtti vásár eredményét a legujabban létesült tőzsdéjükre hordják össze az ékszerészek, akik délután hatórától kezdve itt adnak egymásnak találkát ügyleteik lebonyolitására.
A Rákóczi-út kellős közepén hatalmas táblák hirdetik az utcán a Yildiz-kávéházat, amelynek a folyosón egy félkezü portás állit meg minden avatatlant azzal, hogy ez az ékszerforgalmi részvénytársaság hivatalos helyisége.
Amint bejutunk a folyosón, egy csendes kávéház megszokott képe tárul elénk, ahol néhányan dominóznak, kártyázgatnak és teljesen érthetetlenné válik előttünk az, hogy miért kell ide igazolás utján bejutni. De a konyhán keresztül nyilik egy ajtó, a mesebeli tündérvárak kincseskamrái nyilnak meg előttünk.
Az asztalokon garmadával hever az arany, csillognak az ujjakon a briliáns gyürük és hatalmas torlaszokban mesebeli összegeket érő ezüstvázák, ezüstszelencék. Egy asztalon száz kis női karóra hever csak ugy gazdátlanul, az arra haladó szaktársak egyet-egyet a kezükbe vesznek, megnézik, aztán nyugalommal visszateszik a helyére és nem fordult még elő, hogy egyet elvittek volna belőle, mert az első magyar ékszerbörzén rendes üzletszabályok uralkodnak.
