Bucsu

Te már alapítottál családot, nyájas olvasó? Én még nem, de szeretnék. Szeretnék és erre több okom is van, amelyek körül azonban a nyilvánosság előtt nem igen illik mást felemlíteni, mint hogy honpolgári kötelességnek érzem a házasságot most, amikor minden felelős tényező többtermelést prédikál. De nem lehet, mert egy főzőkanál negyven korona. Egy egyszerű, minden cikornyától mentes, főzésre és nem házi szimbólumnak használandó főzőkanál.

Ezt a bucsun láttam ma, a terézvárosi bucsun amelyet a Gyár- és Nagymező-utcában szokták megtartani sátorponyvák alatt, obligát hullámzó tömeggel. Ó, milyen szomoru bucsu volt! Milyen kevés sátor, milyen kis tömeg és milyen kis hullámzás.

A régi bucsuk kakofon orkeszterének hangszerei közül már csak a papirostrombitát árulják, eltünt a kereplő, el a dob, nem kapni rézsípot, mert igen drága és ugy sem venné senki és az ötégu fülyülő sem került elő.

Nem jöttek el a bucsura a gumimalacok, amelyeket fel lehetett fujni és a belőlük kitóduló levegő azután élesen sivító hangot adott, nem jöttek el mások sem, főleg a régi jókedv és így nagyon, nagyon szomoru bucsu volt.

Hulló falevél

De egy másik zenekar mozog a bucsuban. Igazi, hamisitatlan, füstösképü cigánybanda. A primás fiatal, suhancformáju legényke, sovány arccal, élénk szemmel, fejében hegyes, zöld kis nemez-süveg, a másodhegedüs komoly, szürkülő bajuszu cigány, a brácsás májsbajos lehet, mert sötét arca valami lappangó betegségtől fakózöldbe játszik, a nagybőgős elkeseredett, világtól elszakadt, reményvesztett vén pofa.

Be-beállnak az udvarokba és nem törődve az ilyesmit kategórikusan tiltó táblákkal, rázendítenek a maguk nótájára. És a nóta hallatára megáll az ember és valami furcsa bizsergést érez. Régi idők szentimentális Schmachtfetzen-jét huzzák és az ember megáll és óvatosan elkezd keresgélni emlékeinek poros lomtárában, míg rájön, hogy ez bizony a Hulló fallevél, sárgult falevél. Huzzák, huzzák és az udvaron sorban kinyilnak az ablakok, lassan elfoszlik a ma csunya köde, visszaszállunk a Hulló falevél drága őszébe, nem is igaz minden.

És csakugyan, mint akkor szokás volt, díjazást hullatnak alá cselédi kezek a gangról az udvarra – milyen csoda: valamit, ami fehér papirosba van burkolva és az udvar kövén nagyot koppan. Igen, ez az, régi idők, a többit csak álmodtuk….

Gesztenye

Megjelent ma, talán a bucsu tiszteletére. A kis vaskályha ott melegíti tulajdonosát az utcasarkon és parazsa lassu meleggel pattantja szét a barna gyümölcs héjját. Nem maróna, a legjobb akarattal sem lehet annak nevezni, gesztenye bizony, apró szemű, nem édes, sokszor férges gesztenye, amelynek nincsen lágy, mámorító, meleg, finom illata, de darabja egy koronába kerül. Nem is igen veszik. Legalább két tucat kellene belőle, hogy az ember megörvendeztesse vele az inyét és akkor még hol marad az, amit az ember a Kedvesnek szánt? Ötven korona kellene gesztenyére, néhány száz főzőcskézéshez és az a kunyhó, amelyben az igaz szerelem meg tud huzódni, százezrekbe. Arról nem is beszélve, hogy a tárgyaláson ugyis másnak itélik oda.

Te már alapítottál családot? Én, bár tisztában vagyok honpolgári kötelességeimmel, még nem és ennek többek között az egykoronás gesztenye is oka. De még mindég, naív hittel és rendületlenül szeretnék….