A németek Londonban

Nem kell rögtön beijedni, ha valami reménytelenül unalmasnak látszik. Lám, a. londoni konferencia ugy megbukott a világsajtóban, hogy csak ugy nyekkent és végül mégis meghívják a németeket. Pedig már az újságok minden rendű, rangú, nyelvű olvasója, Bordeauxtól egészen Kamcsatkáig ásítva lapozta át a konferenciáról szóló zür-zavaros tudósitásókat. Azt hittem, csak a magyar lapok táviratai konfuzusak. Megvettem a külföldi ujságokat. Egy félmázsa buzába került a sok angol, francia, amerikai papiros. Nem lettem okosabb, mint amilyen voltam.

Egy néger jazz-hand nem vaditja ugy el az ember fejét, mint ez a, londoni konferencia három hét óta. Dawes ide, Dawes oda, Herriot csak pipázik, Crewe utazik, MacDonaldot pedig minden héten leszavazzák, Morgan ad pénzt, de nem fizet az albizottság javaslatát a teljes ülés visszaküldi a felbizottságnak, amely a bankárszakértöknek kiegészítésére szorul. E szédült zűrzavarban végül is ugy éreztem magam, mintha néhány liter bólé beszopása, után a fejemet egy budai kocsma falának hajtanám. Pláne, amikor kénytelen voltam megtudni, hogy Morgan otthagyta a konferenciát, mint Szent Pál az oláhokat, de Kuhn-Héderváry-Loeb átvette a dawost.

Bizony, reménytelenűl nézett ki ez a konfereneia! Amikor aztán minden, nap legalább is háromszor olvastam, hogy egy Pertinax nevű heves francia kartárs az „Echo de Paris”-ban sajtóhadjáratot folytat, egészen inamba szállott a bátorságom. Ez a Pertinax álmomban is kisértet, a magyar lapok ugy reklamirozták, mintha másfélmilliárd fonttal az Unióhoz szerződött volna. Most aztán nyugodtan alhatunk, a németek az odiózus nevü Marx kancellár vezérlete alatt ma érkeznek Londonba és ha Pertinax is ugy akarja, e héten újra elalszunk a „Neue Freue Pressé”-t, „Manchester Guardian"-t és „Uj Barázdá"-t lapozva, mig nyári szendergésünkböl föl nem kelt a hir: Herriot és MarDonald megegyeztek a németekkel...

De félre a tréfával, históriai fordulat, ami a brit fővárosban történt A németek leülnek ma annak a londoni zöld-asztalnak a végire, ahol eddig az ö kicserzett bőrükre folyt a játék. Mit jelent ez magyarul? Hogy a guzsbakötött vádlottat a siralomházból bírái és poroszlói elé vezetik. Védekezhetik, enyhitő körülményeket hozhat föl, szemébe nézhet vádlóinak. Három hét kellett Londonban ehhez a nem meglepő, nem is egy uj kor tavaszi fuvallatának ható eredményhez, amely fájdalmas vajúdás, szőrszálhasogató taktikázás, idegrongáló tétovázás után született meg. És mig az emberek egy egocentrikus szédülésben azt kérdik: nos és a tözsdén?— mi Közép-európa bizonytalanságtól és reménytelenségtől nyavalyatörős népeit látjuk, akik kenyeret, munkát, megpihenést várnak a londoni meghívástól.

Lehet-e, hinni abban, hogy MacDonald, aki egy parlamenti kisebbség kormányának elnöke, Herriot, akinek a helyzete sem sokkal jobb mint a választójogos magyar kabineté a munkapárttal szemben, hogy ez a két emberséges, világosan látó, de a hátát orvtámadások ellen födözni kénytelen államférfiu áll vagy bukik Középeurópa megmentésének, megváltásának programjával? Ha igy van, amit az első csodatévő jelre boldogan elhiszünk, százmillió szív dobban meg és zughatják a harangok: Glória! Victoria!