MacDonald és Lloyd George párbaja

London, október 9.
Aki nem rest korán fölkelni és reggeli 9 óra körül odaáll a Downing-street 10. szám alá, annak minden nap módja nyílik arra, hogy szemtől-szembe lássa Anglia miniszterelnökét. Reggelt 9 és 10 óra között a miniszterelnök, kijön háza kapuján és átmegy a szomszéd házba, a külügyi hivatalba. Ember nem nagyon lesi és a járókelők többnyire meg nem ismerik amint kis kabátban, hajadonfővel, ifjan és furcsán végigszalad a járdán. De aki egyszer közelről szemügyre vette ezt az első pillantásra meglehetősen szürke alakot, az egyhamar el nem felejti. Az őszbeborult üstök és a busa szemöldök alól kemény északi kékszemű szem villog és az ötvenes férfi minden mozdulatán meglátszik, hogy harcos fajta ivadéka áll előttünk, rideg, sziklás hyperboreus partok szülötte. skót presbiterek tanítványa, akinek ősei, a clan vezérével élükön, alig másfél századdal ezelőtt még kétségbeesett vakmerőséggel küzdöttek kezükben a széles karddal, az angol földesurak vöröskabátos zsoldosai ellen.

Különösen hangzik, de ugy van, hogy MacDonaldnál népszerűbb ember ma alig van Angliában. Legodaadóbb hívei, bár szavazatukat aligha fogjak a munkáspárti jelöltre adni, a City bankárjai és az angol kereskedelem fejedelmei. Miniszterelnöki kinevezését a Stock-exchange, a londoni értéktőzsde, nagyon élénk kosszal köszöntötte ifi n munkáspárt uralmának nem volt egyetlen olyan napja sem, ami, bármiféle szempontból nézzük is, kedvezőtlen vagy ártalmas lett volna Anglia gazdaságának. Az orosz kereskedelmi szerződést csodálatosképen a Citynek nem a konzervatív elemei, nem a régi, nagy. tradicionális bankok és magáncégek támadták, hanem az ujabb keletü rétegek, amiknek spekulációjára, hosszu vajúdás után megkötött agrement keresztülhuzta.

Nem az, fáj ezeknek az uraknak, hogy a munkáspárti kormány az angol követelések elismerése ellenében arra kötelezte magát, hogy az szovjetnek nagyobb összegű fontkölcsönt, fog nyújtani, hanem az, hogy az orosz kormány csupán azoknak a kötvénytulajdonosoknak az igényeit tartozik honorálni, akik igazolni tudják, hogy 1918 előtt kerültek az érvényesített állami járadékok egyéb orosz értékpapirok a birtokukba. Hine illae lacrime! - mondjuk hamis mosollyal Londonban, ez a forrása a nagy sajtóharcinak és Lloyd George ur szörnyű felháborodása is nagyon gyanus szinezetü.

Nem merem leírni, mi mindent beszélnek Londonban Lloyd Georgeról. De a sok zokszónál, ami az ember fülét megüti, keservesebb és megdöbbentőbb, hogy valahogyan nevetségessé vált. Nevetségesnek tartják az emberek, hogy az angol liberalizmus vezérei közül éppen Lloyd George legyen az, aki a munkáspárt és annak vezérei ellen a legvehemensebb támadásokat vezesse. Az angol liberalizmus három szellemi vezére közül lord Grey visszavonult a politikától Lort Haldane nyiltan a munkáspárt oldalára állott és hivatalt vállalt MacDonald kabinetjében Asquith pedig természetes mérsékletével és csodálatos fegyelmezettségével megelégedett azzal, hogy mérséklő hatást gyakoroljon a munkáspárt politikai ritmusára és a skót radikálisok vehemens nyomozását ellensulyozza.

Az angol arisztokrácia és nagypolgárság politikai hagyományainak és ragyogó műveltségének ez a három képviselője fölöslegesnek és károsnak tartotta, hogy a történeti fejlődésnek útjába álljon, csak Lloyd George, a walesi suszter fia, a kispolgári radikalizmus évtizedes apostola, félelmetes és csalóka dialektikájának egész arzenáljával hadakozik az angol munkásosztály politikai fölemelkedése ellen. Mert egy bizonyos. A régi politikai játéknak vége. A játék legnagyobb tétre megy. Anglia világpolitikája Anglia iparának sorsától függ. S az ipar sorsától függ Anglia munkásainak a sorsa is. S ezek n munkások a maguk sorsát ma már maguk döntik el. Ez a kérdés veleje, de a régivágásu kispolgári-politikusok ezt sohasem fogják megérteni.

Lloyd George walesi ember. MacDonald skót és bár mind a kettő merev, biblikus nonkonformista felekezet híve, hosszu évszázadok története egymástól elütő fajtát tenyésztett ki a skót és a walesi hegyek között. A ravasz, ügyes, simulékony walesi politikus, "Európa legtehetségesebb asszonya", ahogy őt Clémenceau elnevezte, most vívja utolsó harcát.

A liberális párt jobbszárnya, amely ma még vezérének vallja, megdöbbentő kis számban fog leolvadni a novemberi választásokon s Lloyd George fehérfürtös, rózsás arca, fürge fekete szeme még sokáig fog szines kép gyanánt megjelenni a Westminster-palota ülésében a balszárny első padsorában, de órája ütött, a kemény rideg skót kálvinista kíméletlenül legyüri és a háború bünös aggastyánjai közül ö is hamarosan eltűnik az európai politika vezető alakjainak sorából.