Undor a politikától vagy a diktatúrák alkonya

A reformáció és az ujkori kapitalizmus korszaka között hatalmas tömegmozgalom rázta meg az európai kulturnépek közösségét és e véres orkán kellős közepéből tornyosodott ki az emberfölötti ember, a született vezér, a tömegek terelésére hivatott lángész: Napoleon. Azóta minden nagy tömegmozgalom után törpe Napóleonok ütik föl fejüket a vérrel áztatott talajon, hamis prófétái az elvakított tömegeknek, gyatra másolatai a termeszét egyetlen ragyogó müvének.

A nagy világháború után csak az atlanti világ három-négy kulturnépe kerülte el a csapást, hogy elszánt és keményöklü kalandorok ne nyergeljék meg, ne üljenek mohó és kapzsi zsoldosaik élén a tört akaratú népek nyakába és gőgös pózzal ne játsszák a XX. század ál-Napóleonjainak a szerepét. A pusztulás e heroldjai azonban gondosan elhallgatják mi minden murád a nagy világhódító francia után. A mai Franciaország tökéletes közigazgatási rendszere, egész igazságszolgáltatása, a code Napoleon, a polgári jog klasszikus epopeája, az uj Theatre Francais, az uj Sorbonne, az Ecolo Normale, a porrá zúzott hűbéri világ fölébe épült egész polgári Franciaország: mind Napoleon szellemének szülötte.

Husz esztendő multán ámulva kérdezzük majd: mi maradt a mai gőgös diktátorok után? Mussolini talán megreformálta Olaszországot, rendbehozta korhadt közigazgatását, uj és szabad élet felé vezette Szicília és Calábria sorvadó paraszt népét?

És, ó, az agg Pasics élete számlálhatatlan ravaszkodását, agyafúrt ügyeskedését, meddő szélmalomharcait talán azzal fejezte be, hogy a tíz értendői példátlan és hősies küzdelem után a három délszláv nemzetet egyetlen, erőteljes, okos és emberi politikai kötelékbe fűzte?

És Bratianu? Kérdezzék meg a drága Erdély csipkéstornyu városainak és havas völgyeinek lakóit, mi marad a fanarióták e méltó utódja után?

A züllés és korrupció beláthatatlan tengere! Miguolito, a szimpla Primo di Rivera éveit az ujból züllésnek indult spanyol pénz és sok-sok ezer spanyol legény korhadó csontja jelzi csak a kabyl-sivatag homokján.

Mi marad a magyar diktátorok után, akik olyan kevélyen szónokolnak az elárvult porondon? Meggyötört emberek ezrei, szellemi életünk lassú elsorvadása, elboruló láthatár és meddő jövendő. A pirkadás még messze van, de a diktátoroknak már alkonyodik.

A szörnyű megpróbáltatás után ernyedten és csüggedt lélekkel nézik Európa népei e tragédia bősz torokkal szónokló szinészeinek agálását az elhomályosuló politikai szinpadon. Nincs ország, ahol a szavazók száma ne csökkenne, nincs nép, amelynek elitje ne fordulna el keserü kedvvel, néma megvetéssel az európai emberiség e desperátus játékosaitól!