Jól ismert jelenség, hogy éjjel az elektromos hullámok sokkal jobban terjednek, mint nappal és a Földnek szemben levő pontjához is eljutnak. Ezt a tapasztalatot eddig a Heaviside-féle réteggel igyekeztek magyarázni Heaviside szerint a legfelső légréteg állandóan vezető állapotban van, függetlenül a napsugárzástól.
Csak az alatta levő réteg nyeri vezetőképességét a napsugárzástól, ami éjjel elmarad. Éjjel tehát a Heaviside-féle réteg a mellette levő légréteggel összehasonlítva jó vezető. Ez a réteg, mint minden vezető felület a rá eső elektromos hullámokat visszaveri. Az alatta levő réteget a napfény alakítja vezetővé, tehát ez a réteg csak nappal ilyen, a napfény megszünésével ezt a tulajdonságát mindjárt elveszti.
Ha a hullámkeltő állomás antennájából nappal indulnak ki elektromos hullámok, ezeket az alsó vezető réteg elhajlítja az egyenes terjedt irányából és így nem is jutnak el a Heaviside-féle legfelső visszaverő réteghez. A levegő erősségük szerint kisebb vagy nagyobb távolságban annyira elnyeli őket, hogy fel sem foghatók állomáson. De éjjel a Heaviside-féle réteg visszaveri a hullámokat és így igen messze levő állomáshoz is eljuthatnak.
De az utóbbi idők tapasztalatai folytán ezt a magyarázatot általában már nem tartják kielégítőnek azoknak a szabálytalanságoknak megértésére, amelyek az elektromos hullámok terjedésében mutatkoznak. Minden amateur tapasztalhatja naponként, hogy a felvett jelek (beszéd vagy zene) minden látható ok nélkül egyszerre csak elgyengülnek, majd néhány perc, de esetleg hosszabb idő múlva eredeti erősségüket visszanyerik.
Ez a kellemetlen „elhalványodás” az úgynevezett fading-hatás. Ezt a jelenséget a leírt módon nem lehet megmagyarázni. Azon kísérletek közül, amelyek az elektromos hullámok terjedésében tapasztalt jelenségeket a Heaviside-féle réteg nélkül igyekeznek megmagyarázni, a legtöbb figyelmet Meissner felfogása érdemli.
Meissner azokból a tapasztalatokból indul ki, amelyeket egészen rövid hullámok terjedésében szereztek. Marconi hosszasan kísérletezett ilyen hullámokkal, eredményei valóban figyelemre érdemesek. 70 m-es hullámhosszal és csak két kilowatt energiával a Földnek két szemben levő pontja között lehetett érintkezni. Minket most elsősorban az érdekel, hogy ilyen rövid hullámok terjedésében a jelek erősségének megszokott ingadozásai egészen elmaradnak.
Közepes hullámhosszaknál az ingadozások már fellépnek, de nagy, néhány km-es hullámhosszaknál ismét eltűnnek. A fejlődés menete a technikát a nagy hullámhosszak felé terelte, az említett kis hullámhosszakra egymástól messze fekvő állomások érintkezésénél senki nem gondolt. Éjjel a rövid hullámok is erősebben érkeznek, mint nappal. Az éjjeli és nappali erősség különbsége csak kis távolságban nem mutatkozik.
Az elektromos hullámok terjedésénél kétféle hullámzást kell figyelembe vennünk, a térbeli és a felületi hullámokat. A levegőn át terjedő hullámok a térbeliek. Ezekre ugyanazok a törvények érvényesek, mint a fényre. Erősségük terjedés közben csökken, még pedig a távolság négyzetével fordított arányban. Az elektromos rezgések körében ezenkívül felületi hullámok is szerepelnek.
Ha követ vízbe dobunk, akkor a beesés helye körül gyűrűalakú hullámok keletkeznek és terjednek a víz színén. Hasonlóképen mikor az antennában rezgéseket indítunk, nemcsak térbeli hullámok indulnak, hanem az antenna körül a talajban felületi hullámok is. A talaj vezetőképessége a mellette levő légréteghez viszonyítva igen nagy, azért a felületi hullámok a talajban elterjednek.
Tulajdonképen ezt a kétféle jelenséget nem lehet egymástól elválasztani, mindkét hullámzás mindig előáll. De annak az elnyelésnek nagysága, amelyet a térbeli hullámok a levegőben, a felületi hullámok pedig a talajban szenvednek, lényegesen függ a hullámhossztól.
