Szinte közmondásszerű, hogy a Nagyalföld a hazája az akácfának.
El sem tudnánk már anélkül képzelni ezt a hatalmas síkságot, melyen pihenőül szolgálnak a szemnek az akácfasorok s erdőcskék. A magyar nóta is csak úgy tud zengeni, hogy tele van a város akácfavirággal.

Lám pedig, még a XVIII. század derekán nem ismertük az akácfát.
Ezt is csak úgy hozták be ide, mint a burgonyát, paprikát, dohányt s bizony ez is az újvilág ajándéka.

Csak az tudja ennek az értékét felfogni, aki ismeri, hogy mi mindenre jó az akácfának a fája, aki tudja, hogy tüzelőnek és sok minden szerszámnak elsőrendű és ki tudná felbecsülni azt az értéket, amit azáltal hoz, hogy megnövekedik minden talajon, hogy megköti a futó homokot s ott, ahol ezelőtt sivár, kiégett pusztaság volt, most árnyas legelő van, pihenőt nyújt a jószágnak, enyhet a déli pihenés idején a gazdának.

Virágja a legkellemesebb illatot árasztja s a méhek róla gyüjtik a legfinomabb mézet. Bizony felbecsülni sem lehet ennek a hasznát s nem lehet eléggé áldani azt, aki idehozta ezt az istenáldotta, hasznos fát.

Most, hogy az Alföld erdősítését vették tervbe és munkába, még inkább fokozódik a fontossága. Mert az Alföld fásításával meglehet javítani az időjárást, több esőt lehet remélni, ami egészségügyileg, különösen a tüdőbajoknál, gyógyerővel fog hatni.