Négy magyar festőnő

Aszerint tenni különbséget művész és művész között, hogy ki melyik nemhez tartozik, valójában laikusi elgondolás. Némi jogosultságot az ád neki, hogy a nők a művészetben általában ritkán emelkednek a középszer fölé s hogy a tömeg általánosító hajlandósága ebből a jelenségből súlyos természetű következtetést von le.

A művészet teljes odaadást kíván meg művelőjétől, annyira centrális: egy cél köré sűrűsített életet, amilyenre a tehetséges nők legtöbbje nem képes. Az életboldogság és a művészetben való kielégülés vágya a legkevesebb női tehetségben képes egymást kiegészíteni és egymást kölcsönösen fokozni. Ez az oka annak, hogy a női tehetségeknek általában csak ifjúkoruk van, rövid zsendülésük; érett koruk nagy-nagy ritkán következik.

Az a négy művésznő is, kit az Ernst-múzeum közös kiállításra hívott meg, fiatal teremtés. Egyikük ifjan halt meg, a többi most éli tehetsége lobogásának korát. Eljut-e művészetük a megérés korszakáig, lesz-é fejlődése és milyen? - nehéz lenne megmondani. Annyi bizonyos, hogy értékes tehetség él és küzd bennük kifejléséért.

Ami műveiken első pillantásra szembetünő, az aránylag jelentős felkészültségük: a tudásuk. Ekkora mesterségbeli tudásuk festőnőink legjobbjainak sem volt eddig. A Műcsarnok régebbi kiállításain Boemm Ritta tünt ki jó rajzú, de csakhamar elmodorosodott festői előadású képeivel. Valamivel utóbb a robusztus naturalista tehetségű Kalivoda Kata mutatott jó kvalitásokat. Hozzájuk képest ez a négy művésznő jelentékeny szintbeli emelkedést jelent, mert a tudásuk is nagyobb elődeikénél, azonfelül a művészi érzékenységük is különb amazokénál. A korán sírba költözött Korb Erzsébet biztos rajza mellett megragadóan tudott komponálni is.

Örök kár, hogy a rajzain, vázlatain megindított kompoziciós tervek meg nem valósúlhattak. Amit mégis megfesthetett közülök, azokon komponáló fantázia ragadja meg az embert, érzésekből alakult formai elképzelések, melyek mögött a néző élettapasztalatokat és élményeket sejt. Az egyetlen fogyatékossága ennek a művésznőnek: szinfantáziájának szegényessége és szinérzékének bizonytalansága volt. De egy apostolt ábrázoló festményén az apostol köpenyének vörösében az erő és a zamat arra mutat, hogy a szinérzék megvolt benne, csak még önmaga tudatára nem jutott.

"Anyaság" című diptychonján a háttér szinmegoldása: a sárga előtér beleolvadása a halovány, levegős kék háttérbe, melyet leghátul víz, hegyek, szigetek szegélyeznek mesélő kedvű németalföldi festőkre emlékeztetően, csak náluk szélesebb és festőibb felfogással, - szintén a szinérzék bizonysága. Úgy látszik, az emberi alakkal való egyoldalú foglalkozás elvonta a fiatal művésznő érdeklődését a tájképtől, minden szinességnek örök kútforrásától.

Vele szemben Feszty Masa szinte a szinességnek principiumát képviseli. Kevés művészünk van, kinek ecsete alatt olyan lágyan olvadnának a szinek. Csupa kevert szin, melyek nagy biztossággal helyezkednek el az édesség határán, de mindig innen maradnak ezen a veszedelmes választó vonalon. Különösen mesteri, ahogyan Feszty Masa a szinskála két szélső szinét, a feketét és fehéret vegyíti egymással, ahogyan a ragyogó ezüstszürkén keresztülcsillantja az alája rejtett fehérnek világító fényességét.


Olyan egyéni ez a szinképzelet, hogy mindenki mástól megkülönbözteti Feszty Masa művészetét. Nem kicsiny dolog ez női művészben, ki annyira függni szokott környezetének hatásától. Igen nagy kár, hogy megfelelő rajzkultúra nem támogatja Feszty Masa pompásan fejlett szinképzeletét.

Szemere Lenkének a szinérzéke mintha még mély öntudatlanságban aludnék. Ezzel a fiatal leánnyal már foglalkoztunk ehelyütt, első kiállítása alkalmával. Azóta egy bizonyos irányban szépen fejlődött tehetsége: igen biztossá lett a rajza és a karakter meglátásában éles a szeme. Rajzainak sorozata csaknem érett művészhez méltó. Valami különös pszychikai egyoldalúsággal - majdnem elferdülésnek mondaná az ember - keresi ez a gyermekleány a természetben az elnyomorodottság és az eltorzultság motívumait: nyomorék vagy részeg embereket, általában az elállatiasodott embernek szinte ritkaságszámba menő torz typusait.

De ott, ahol a természetet bizonyos mértékű tárgyilagossággal ábrázolja, ahol a hülyeség és bambaság kifejezését úgy adja vissza, ahogyan azt a természet produkálja, s a magáéból legfölebb a részvétet teszi hozzá, művészete teljesen meggyőzően hat. Igaz és élettel teljes. Ilyenek a rajzai. De festményeiben ugyanazokat a motívumokat megnagyítva és arányaikban módosítva - szertelenül megtúlozva - mutatja be. Rajtok cserbenhagyja a mérséklet és az ízlés is. Elszomoritóan valószinűtlen ábrázolások.

A művésznő nyilván az öregebbik Pieter Breughel művészetétől kapta az ösztönzést az ábrázolásnak ilyen módjára. De milyen dilettánsi a nagy németalföldi mester torzításához mérve Szemere Lenke önkényeskedése az emberi formákkal! Bizonyára az emberi részvét, a szenvedőkkel együttérzés idézteti vele vásznaira az emberi nyomorúságnak ezeket az elgyötört látomásait. Még sem tud velük részvétet kelteni, annyira a művészi ábrázolás határán túl való az, ahogyan szándékát megvalósítani igyekezik.

Milyen esetlenek a kompoziciói, mennyire nincsenek benne a kép terében. Szín tekintetében pedig valósággal holtak ezek a festményei. A színnel való játék ma még épp olyan idegen ettől a fiatal festőtől, mint az erőnek kifejezése. Szemere Lenke a festményein elrugaszkodik a természettől, de a maga lelkisége még nem eléggé fejlett és nem eléggé gazdag ahhoz, hogy belőle pótolja azt, ami a vizióból elmaradt.

Nem jó úton jár ez a korán kibomlott tehetség. Csak rögeszme hatalmába ne kerüljön! A kiállítás rendezői sem neki, sem a művészetnek nem tettek jó szolgálatot, mikor ezeket a festményeit kiállításra elfogadták. A legkevesebb, amit ellenök vethetünk, hogy éretlenek.

Nem úgy mint Székely-Kovács Olga festményei. Azok férfiasan biztos szemnek és kéznek alkotásai. Persze nem túlságosan érdekes munkák. A művésznő igen jól festi aktjait és még ügyesebben arcképeit. Azok közé tartozik, kik előadásukkal külön tudnak hatni. Ecsetforgatásában van valami bravúros, ami a laikusi szemet is megvesztegeti.

Színérzék dolgában kevéssé biztos ez a művészet. Ami pedig leginkább hiányzik belőle, az az elképzelésnek - akár a mozdulatkomponálásbelinek, akár a színkomponálásénak megragadó módja. Nem nagyon látjuk fejlődési lehetőségeit s jó lesz, ha nem üres routine-ban végződik majd nagy előadói ügyessége.

Elek Artur