Daloló almafák s édesröptű madarak közt
Nehéz járni a némultan botladozónak,
Nehéz a tarlott mában tudni, hogy nem lesz kalászosabb a holnap.
Homlokomat az enyhülő nap hiába cirogatja,
Hiába téved hajamba hűs, simogató kéz, -
Fáj már a jóság is és megaláz a vígasztaló becézés.
Fáj már a jóság is: olcsó csere egy világért,
Mely együtt forgat éjt-napot, jót-rosszat, a magasban
Ujjongó sasokat s elmerült életeket a döghalas tavakban.
Inkább csapjon szemembe minden ág, varjak kergessenek sikítva,
Üszkösödjék meg a nap s pernyével és korommal
Verje az utat, merre futok makrancos fájdalommal!
Hajladozó fák s keserűen vergődő madarak közt
Nehéz a nemjobb holnapért rossz tegnapokat feledni!
Gyűlölj, kergess el és ne merj szeretni!
Békülő vers
Kezedet a kezemből, szemedet a szememből
Ne vedd vissza, zöld lángokkal ha másfele nézek,
S ököllel ütöm simogató ujjadra: nem köll!
Hisz az a láng, az a láng, tudod, csak könnybe lobban,
S bunkós kezem röptében oly fáradtra ernyed,
Hogy egy holtan lepergő levélnél nem üt meg jobban.
Kezedet a kezemből, szemedet a szememből
Ne vedd vissza, de ujjaid meleg fészkébe
Fogadd be fázó, kivert ujjaimat kegyelemből.
