A Hősök Emlékét Megörökítő O. Szövetség és K. I. O. G. Sz. Hősi Emlék-Pályaterv kiállítása
Az az úgynevezett nemzeti karakter, amely valamely népet a másiktól nagy vonásokban megkülönböztet, nem mindig ésszerű és épületes és helyes és szép. Többször bizony oktalanság, alacsonyság. Ám a természet bölcsen gondoskodik róla, hogy az emberi élet folyása ne az erényvédő egyletek és más hasonló, egyébként derék intézmények véleményei szerint alakuljon, hanem egészen más, kiszámíthatatlan útakon és módokon.
Így például, ha valami népben túltengő valami nem egészen épületes tulajdon, hát azt bizony nem irtják ki tűzzel-vassal, hanem felcicomázzák, megfésülik, beillatozzák és beillesztik az élet keretébe, hasznosítják és így tovább. Mint például a franciák a bujaságukat, az angolok a beteges tartózkodásukat, a németek a tudákosságukat. Így az ocsmányságokból és fogyatékosságokból szépség és gazdagság válik.
Hát ha van valami, nem nagyon helyeselhető tulajdonsága a magyaroknak, úgy ez a túltengő vitézség. Ahogy a magyarok verekedni és önmagukért, de kivált másokért ölni és halni tudnak, annál bizonyára van érdemesebb, de nincsen kirívóbb nemzeti sajátságuk. Ennek a tulajdonnak gyönyörű nemzeti himnuszául a Herczeg Ferenc Pogányok-ját említeném meg minden más előtt. Azt hiszem, ez a regény méltó és tiszta művészi ábrázolása ennek a nemzeti sajátságnak. No hiszen az írásművészet az, ami legelől jár a magyar művészetek közül, világviszonylatokban is.
De sem a zenében, sem a képzőművészetben nem tudok egészen méltó hangot és színt erre a nemzeti különösségre, a hősiességre. Például úgy érzem, még a Rákóczi-induló sem fejezi ki egészen azt a szilaj hajrázhatnékot, amilyennel egy tömeg magyar zúdul neki csak az ártatlan lelkesedésnek is. Jókai is beszél erről valahol, az insurrekció idejéből való egyik regényében.
Hogy aztán a képzőművészet ennél sokkal jobban lemarad attól, hogy egy méltó emléke álljon a magyar hősiességnek, azt kénytelen vagyok szerényen, de szilárdan leszögezni. Nincs egyetlen festményünk, sem szobrunk, amely ezt a nagy-nagy érzést formában, színben mutatná meg nekünk, vagy jelképezné előttünk méltóan.
Valami ilyennek hiánya szítja nagyra a kíváncsiságot, mikor a fenti hosszúcímű kiállítást megy megnézni az ember. Persze, amit talál, az még kevésbbé felcsigázott igények számára sem kielégítő.
Elismerem, ez a tárgy, nagy tárgy, kényes tárgy, nemcsak magyar vonatkozásban. Egy osztrák-magyar, vagy német, szóval központi hatalmak hősének méltó emlékoszlopa, nem kismiskás feladat a legbombasztmentesebb elgondolásban sem. Akinek van fogalma arról, mit jelentett a Kárpátok övigérő hava és csikorgó éjszakái, hófúvásai és a Karszt csöpögő kavernái és aknái a benne élő embereknek, hát az mosolyogni fog a Leonidások és Mucius Scaevolák korcsmahősködésein, akikről egyetlen szerény hőstettért már époszokat írtak, míg a központi hatalmak lövészárkaiban voltak ötször sebesült emberek, akik naponta véghezvitték a szolgálat alatt a Leonidások teljesítményét és az époszuk legföllebb az volt a napilapokban, hogy: "Saját veszteségünk csekély." A magyar ezredek pedig elsők voltak ezek közt.
Hát mondom, elismerem, nehéz dolguk van ezzel a témával akármifajta megörökítőinek, hogy méltó legyen hozzá csak az emberi tulajdonokat mérő rendes elvek szerint. Mégis, kimondom őszintén, többet vártam ettől a kiállítástól.
No igen! okvetlen vannak közte nagyon értékes művek. És nem is mindig, sőt legtöbbször nem azok, amelyek sikert értek már, vagy nagyon számíthatnak rá. De nagy átlagban, valami borzalmas kenyérszag érzik itten. A tülekvés szaga. A pályadíjnyerés szaga. A megalkuvás szaga.
Kedves testvéreim a szobrászatban, ne nehezteljenek meg rám. Én tudom, hogy rettentő és keserű küzdelmük van valamivel, amit boldogulásnak hívnak és ami, sajnos, nem a tehetséghez van fércelve, hanem nagyon csúf és szomorú dolgokhoz. Hivatalos ízlés, baráti tapintat, korlátoltság és több efféle csúf és szomorú dolgokhoz. Én tudom, hogy a művész nem isten és a kudarc megingatja, kétségbeejti és mellékgondolatokat sugall, hogy: talán ha egy kissé engedek a legszigorúbb művészi elvekből a tetszetősségnek, aztán majd megcsinálom a magam szobrát. Igen, így van! Én kegyeteket, művésztársaim, alig hibáztatom.
Ellenben föltétlen keserű és dühös indulattal hibáztatom azokat a hatalmasságokat és intézményeket, amelyek ki akarják találni annak a titkát, hogy vajjon hogyan kell kitalálni valaminek a titkát. Akik az ízlésüket rákényszerítik azokra, akiknek hivatásuk az ízlés független továbbfejlesztése. Így történik aztán, hogy egy ilyen kiállítást ennyire a nem-merés, a kipróbáltba-illeszkedés prokruszteszi gyötrelmeinek szelleme és aktaszag lebeg be.
Bocsássák meg nekem, hogy félretettem minden kíméletet és csak a tiszta művészet érdekeitől vezetett szemmel akartam nézni ezt az összehordott anyagot. De felelősséget érzek, mikor ezt a pár sort idevetem. Látom magamat, amint megállok az utcán szoborrémségek előtt és sziszegek és elvörösödöm, ha arra gondolok, hogy ezt például egy idegen a magyar művészet legjobb produktumának nézi. Hát itt most ilyesmiről van szó. Ezek a hősök-emlékei az utcákra, terekre készülnek és nem akarok pirulni olyik előtt, hogy bármi más indokból igent mondtam rá, mint a tiszta művészet érdeke okából.
Nem árulok zsákba macskát.
Megnevezem itten alább a szobrok közül azokat, amelyek legjobb szerény hitem szerint több-kevesebb értékkel bírnak.
Vastagh György: Csuklyás nemtő oroszlánnal.
Vitéz Székely Károly: Ágyút toló honvédek. Haldokló honvéd.
Zala György: Hunnia. Rohamsisakos honvéd. (Kissé túl kecses a figurája.)
Telcs Ede: Hunnia. (Kissé túl kecses a figurája.)
Ligeti Miklós: Bajtársát támogató honvéd. Germán lovag. Nemtő, turullal.
(Ezeket a neveket én adom a szobroknak, de biztos, hogy rájuk lehet ismerni általuk s ez a fontos.)
Maugsch Gyula: Bronz oroszlán. (Kissé akadémiás, de másként kitünő munka.)
Kisfaludi Stróbl Zs.: (Egy már ismert szobor.)
Szentgyörgyi István: Egy ősmagyar, aki sebesült huszárt támogat lován.
Füredi Richárd: Honvéd.
Orbán Antal: Támadó honvédek. (Ebben sok lendület van. Nem szobrászi, de előadó qualitásban a legreprezentánsabb szobor. Legföllebb egyszerűbb lehetne.) Hunnia honvédekkel. (Ez is jó.)
Medgyessy és Müller: A rölífek és a Turultalan emlékoszlop.
Vigh Ferenc: Nagy háromszögű emlékműve.
Bory Jenő: Nyargaló ősmagyar. Sisakos álló honvéd. Puskára támaszkodó honvéd.
Markup Béla: Oroszlán. És a Trombitás huszárnak a hátsó fele, a Családjától búcsúzó honvéd. (Mert a huszár nagyon kaptafás kivitelben is, felfogásban is.)
Kallós Ede: Hunnia oroszlánnal.
Homokay József: Keresztes akt. (Ez érdekes és nem sablón munka.)
Rápolthy Lajos: Támadó, sisakos honvéd.
Greff Lajos: Négyszögletes emlékmű, négy honvéddel. (Kissé iskolás, de az egész tűrhető.)
Szamosi Imre: Paripa nővel és fiúval.
Sződy Szilárd: Rohamsisakos honvéd. (Szükségtelenül aprólékos egy-egy tagja.)
Branczeisz János: Három obeliszk. (A három figurás még eddig a legjobb. Szép, egyszerű munka a két keresztes obeliszk is.)
Keviczky Hugó: Turulos lap.
Tóth Gyula: Iniciálészerű rölífek. (Még ebben a régi formákat felújító modorban is eredeti és ügyes.)
Sződy Szilárd dr.: - (Egyik.)
Farkas Béla: Rohamsisakos kardos akt. Szilasbalhási emlékoszlop.
Lukácsy Lajos: Fáradt huszár.
Maugsch Gyula: Handgránátos honvéd.
Medgyessy Ferenc: Nemtős akt.
Ruff András: Ordító honvéd.
Nemes György: Három rohamozó honvéd.
Csiszár Géza: Összenyakló honvéd.
Cser Károly: Rohamsisakos, félakt, címerrel.
Homonnay Jenő: Lovas, nyilazó ősmagyar. Ugyanaz kürttel. (Kissé giccses, de lehet beszélni róla.)
Beck Ö. Fülöp: Angyalok rohamsisakos akttal. (Az akt túlságosan jó az angyalokhoz képest. Magában, egy sík lapon remek volna. Így kissé szétszóródik.)
Demkó József: Öklét szorító honvéd.
Weichinger Károly: Oszlop. Sisakos obeliszk. (Ez valahogy kihívja azt az érzést, hogy ez a kiállítás, a magyar hősök, nem pedig általában hősök emlékeit tartalmazza. Egyébként jó munka és eredeti.)
Meg akarom jegyezni, még ezek a szobrok is enyhe bírálattal vannak felsorolva. Gyöngék ezek közt is vannak. De a többi közt aztán egyenesen botrányos rosszak akadnak. Olyanok, amik lerontják a kiállítás nívóját. Ezeknek a felsoroltaknak kellene lenniök az átlagnak és a legjobbaknak fölöttük kellene állani. Akkor volna méltó ez a kiállítás, melynek mérlegét ime itt adtam legjobb hitem szerint.
Tersánszky Józsi Jenő
