Az európai és amerikai filmfelfogás a történelmi filmeken mutat legerősebb eltérést. Az európai történelmi film lassú tempójú, méltóságteljes, sokszor ünnepélyes. Mindenesetre stilizált az építkezéseiben, a rendezési módban és a játékmodorban. Sokszor teátrális, igen gyakran van benne valami szent unalom is, azonban ép oly kevéssé lehet tőle elvitatni a monumentálitást, az őszinte művészi szándékot és a történelmi korszerűség stílusos atmoszféráját.
Az amerikai történelmi filmben mindennek pontosan az ellenkezőjét tapasztaljuk. Történelmi stílusérzékük egészen hiányzik, az egyes korok levegőjét képtelenek megéreztetni. Az amerikai, úgylátszik, mindig a jelenben él. Az anakronizmusok, amelyeket elkövetnek, mulatságosak és egyenesen bájosak. A Nagy Katalin korában lejátszódó "Cárnő" című filmben pl. a francia követ autón érkezik meg Pétervárra, az ugyancsak Nagy Katalin korában lejátszódó "Fekete Sas" filmben pedig fényképes köröző levelet adnak ki a szökevény ellen. De még ezek a külsőségek a kisebb hibák. A történelem lelke hiányzik az amerikai filmből.
Más szempontokból az összehasonlítás talán az amerikai történelmi film javára üt ki. Történelmi drámáik éppen olyan mozgalmasak, éppen úgy tele vannak rohanásokkal, mint akár cowboy-filmjeik. Talán éppen ez az eleven fizikai tempó és a játékstílus külsőséges naturalizmusa az az egyik momentum, amelyet ellentétben érzünk a történelmiséggel. Lehet, hogy nálunk, európaiaknál, csak puszta megszokás a történelmi miliő stilizáltsága és ünnepélyessége.
Talán az amerikaiaknak van igazuk, amikor, akaratukon kívül, elfeledtetik velünk a múltat és megéreztetik azt, hogy az élet mindig egyforma volt. Az amerikaiak így nem tudnak ugyan igazi monumentalitást adni, hiszen annak titka nem a nagy méretekben, hanem a stilizálás bizonyos emelkedett módjában rejlik. Ezzel szemben azonban lemondanak arról az unalmas teátrális pátoszról is, amely az európai történelmi filmdrámákat igen gyakran kínosan túlterheli.
A "Máglya és élet" című amerikai történelmi film, amelyet az elmúlt héten mutattak be a budapesti premier-filmszinházak, típusa az amerikai történelmi filmnek. Történelmiségét egy pillanatig sem szabad komolyan vennünk. A történelmet csak a kosztümök és a szobaberendezések jelentik. Az összes figurái tipikus modern amerikaiak.
A hercegnő pl. vérbeli amerikai miss, frizurája a modern ondolációs technika remeke. És így tovább az összes szereplők, kivéve az egy Conrad Veidtet, akinek ez első amerikai szereplése, mint XI. Lajos figurájának alakítója. François Villont, a koldusok költőjét a kitünő tehetségű John Barrymore játszotta elbájoló közvetlenséggel és melegséggel.
Figurája körül teljesen elváltozott a film stílusa. Mintha megirigyelte volna Fairbanks kollégájának sikereit és öles ugrásait. A rendezés viszont közrejátszott abban, hogy a film történelmi drámából történelmi burleszkké váljon. Ez a történelmi burleszk nem egészen új műfaj. Fairbanks történeti tárgyú filmjeiben láttuk kialakulását. Az új stílus természetesen nem szándékos, hiszen a derék rendező - Alan Grosland - minden igyekezetével azon volt, hogy stílusos történelmi drámát alkosson. A stílusérzék amerikai hiánya vitte őt az új útra.
Emlékezzünk csak vissza a film néhány jelenetére. Franrçois Villon a burgundi hercegtől zsákmányolt élelmiszereket egy várostromhoz használatos kődobógép segítségével hajigálja be Páris koldusai közé. Véletlenül ő kerül a kődobógép kosarába, nagy ívben repül át a párisi fal fölött s egy kéményen keresztül bepottyan egy hölgy szobájába, hogy rögtön kedélyesen feltápászkodjék. Egy másik jelenetben lezuhan a jó ötemeletnyi magasságú toronyból.
A következő képen azt látjuk, hogy sértetlenül vezetik kihallgatásra a burgundi herceg elé. Akár a burleszkekben. A naiv amerikai fantázia éppen olyan emberfölöttinek, tehát sérthetetlennek érzi a történelmi hőst, mint a burleszkhőst. A film stílustalanságai roppant buták, de éppen olyan kedvesek is. Nem lehet haragudni miattuk. Annál kevésbé sem, mert hiszen éppen általuk lett a "Máglya és élet" egyike a legmulatságosabb filmdrámáknak.
Hevesy Iván
