Az építőipar rendezése

Immár két törvény mondta ki, hogy az építőipar rendezéséről külön törvény készül. Először az 1884. évi XVII. tc. 10. §-a, másodszor az 1922. évi XII. törvény állapítja ezt meg. Ennek már 42 esztendeje.

Sok fontos közérdekű kérdés vár elintézésre, amely a nagy közönség személy- és vagyonbiztonsága érdekében kell, hogy rendeztessék. Az ipartörvény értelmében minden ipart gyakorlótól meg kell követelni, hogy az iparát elméletileg és gyakorlatilag tudja. Ez az alapelv százszorosan fontosabb az építőiparra és annak gyakorlóira, mert ennél az iparnál ez az alapelv élet- és vagyonbiztonság kérdése.

Szomorú, egyben megcáfolhatatlan dokumentuma ennek az építési katasztrófák. A legutóbbi katasztrófának is a vezető személyében való szakgyakorlat hiánya volt az oka. És bárki légyen is, ebből tőkét kovácsolni nem lehet, de nem is szabad, mert nem lehet az a cél, hogy ebből a szerencsétlenségből valamely érdekeltség húzzon hasznot, hanem a köz javára kell annak a tanulságát felhasználni.

A kispesti építkezés vezetője inkább kereskedő, mint építőmester, helyesen: papiros-építőmester volt, aki nem tanulta az ipart s nem ismerte az anyagot. Gseftelt és nem alkotott. És a vizsgálatnál kitűnt, hogy a kereskedő vállalkozó „intézkedett", amikor a pallért, mint alkalmazottját kényszerítette utasítása végrehajtásával. Az „üzlet" fontosabb volt neki, mint az életbiztonság.

A gyakorlati emberek: a pallér és a munkások megadták a figyelmeztetést, de a vállalkozó, gyakorlati szakértelem hiánya miatt, kapzsiságból nem akarta azt megérteni, hiába volt a tervező egy kiváló mérnök, ha a kivitelt nem gyakorlati szakember vezette. Képzett gyakorlati szakemberre lehet csak bízni az építkezést. Az egész építőipari törvénynek ezen a legfőbb szemponton kell felépülnie. Súlyos hiba lenne, úgy a kormány, mint az érdekeltségek részéről, ha ettől egy pillanatig is eltekintenének.

Az 1922. évi XII. tc. kimondja, hogy az iparosnak saját személyében kell az iparát érteni, úgy elméletileg, mint gyakorlatilag. A törvény az iparosra e kötelezettséget azért is állapítja meg, mert a „mester" köteles tanoncait az iparára megtanítani. Hogyan taníthat ipari szakmát olyan iparos, aki a mesterségét gyakorlatilag maga sem tanulta meg?

1920. évben egy eredménytelen miniszteri ankét után az érdekeltségek összeültek és beható tanácskozások után írásban megállapították, hogy milyen építőipari törvényt kívánnak. Ezt a memorandumot beadták a kereskedelmi miniszternek, aki ennek figyelembe vételével elkészítette az építőipar törvény tervezetét. E tervezet, kisebb részletkérdésektől eltekintve, meg is felel a kitűzött célnak. Ez a különféle érdekeltségek mégis pergőtüzes csatára keltek miatta, egymás ellen.

---

Az 1920. évi megállapodást megszegve a mérnökök érdekképviselete a kamara, amely még akkor nem is létezett, heves offenzivát indított a törvénytervezet ellen és a miniszteri tervezetet semmibe véve, diktálni akarja a törvény rendelkezéseit. Természetesen ez a diktálás jó adag elfogultság és egyoldalúság, de egész helyesen kifejezve túlzásba hajtott önzésen alapul és egyszerűen ki akarják sajátítani maguknak az építőiparosság törvényes feltételek alapján megszerzett jogait. 

Közelebbről vizsgálva, a kérdés igen szokatlan színezettel bír.
A mérnöki kamara azt kívánja, hogy a vegyész-, a gépész-, a bánya- s az erdőmérnök az építőipart minden feltétel nélkül szabadon gyakorolhassa. És ezek a mérnök urak vígan szavaznak a kamara közgyűlésén az építőipar kérdésében, de ez nem is csoda, mivel igen közel állnak ők az építőiparhoz, tudják, hogy a műegyetemen hol van az építészi szak és ismerik az egyetemi építészi tanárokat, sőt a nevesebbeknek még a nevét is tudják.

Ilyen magas építészi kvalifikáció birtokában nem hajlandók gyakorlatot szerezni és egy „kisebb kvalifikációjú" bizottság előtt építőmesteri vizsgát tenni. Pedig ennek a gyakorlatnak és szakvizsgának a követelése egészen jogos s ez nem sértő a mérnöki intelligenciára, mert ez elengedhetetlen a nagy közönség élet- és vagyonbiztonsága érdekében.

Igy van ez minden foglalkozásban, amelyek folytatása más emberek életét és vagyonát veszélyeztetheti. Például, ha egy gépészmérnök autó-, lift- vagy villamosvezető akar lenni, köteles magát vizsgálatnak alávetni és nem mondhatja, hogy az ő műegyetemi kvalifikációja magasabb, mint az őt vizsgáztató hatósági közegé, tehát megtagadja a vizsga letételét. Pedig, ez a gépészmérnök tanult szakmája, de más a gyakorlat és más az elmélet és hiába van mérnöki oklevél a zsebében, be kell bizonyítania, hogy érti azt, amire vállalkozni akar.

Miért ne volna tehát jogos az a kívánság, hogy bizonyítsa be a mérnök a gyakorlati tudását abban a szakban, amely nem is valódi szakmája, hanem csak arra át akar térni.

Szövetségünk a miniszteri törvénytervezetben foglaltakhoz, mint minimumhoz ragaszkodik s a nagyközönség és az építőiparosság érdekében pedig feltétlenül visszautasítja a mérnökök túlzott és veszélyes törekvéseit.