|
A veldesi konferencián a kisántánt békés és nyomasztóan óvatos hangon beszélt Magyarországról
Veldes, június 19. A kommünikékből az a feszült igyekvésük áradt ki, hogy az Isten szerelmére, senkinek se jutna eszébe föltenni azt, hogy közöttük bármiféle nézeteltérés támadt, hogy a zárt ajtók mögötti tanácskozások során fölszinre került a három államnak egymástól mindjobban eltávolodó politikai vonala, hogy mindazok a problémák, amelyek diplomáciájukat foglalkoztatják, azok az extra-turok, amelyeket a világ szeme láttára táncolnak, a lehető legbarátságosabb hangon kerültek megvitatásra. Szinte fölösleges vehemenciával igyekeztek lecáfolni azokat a híreket, amelyek e zárt ajtók mögött kirobbant ellentétekről számoltak be. Szabad-e szó szerint vennünk ezeket a simára fésült hivatalos kommünikéket?
Szabad-e elhinnünk azt, hogy Jugoszlávia mosolyogva és megnyugodva kíséri a román-olasz szerződési tárgyalásokat, amelyek azzal a veszedelemmel fenyegetik, hogy az olasz befolyás, amely az Adria nyugati partvidékéről ezer sugárban hatol a Balkánra, most már a délszláv állam keleti határai mentén is gyujtópontokat teremt magának? Vagy hogy a románok jó szemmel nézik a görög-szerb megegyezést, amely a déli tengerekre vezető utat meg a versengő balkáni hatalomnak? Vagy, hogy a bolgár-cseh intimitás nem vált ki Belgrádban egyebet, mint barátságos bólogatásokat? Anch'to sono pittore! Elvégre mi is piktorok vagyunk!? Mr. Armstrong, a newyorki „Foreign Affairs”, a legelőkelőbb amerikai politikai folyóirat szerkesztője, ezzel a szóval jellemezte a veldesi helyzetet: „Italy has put his finger in the pie!” Olaszország gyurja ezt a tésztát! Olasz diplomata nem volt Veldesben, olasz ujságiró csak egy volt jelen, ez is szerb állampolgár. mégis lépten-nyomon lehetett érezni azt az árnyékot, amelyet a fascista külpolitika e gyülekezetre vetett. Olaszországról bőven esett szó a kisántánt diplomatáinak nyilatkozataiban, Franciaországról már csak Benes beszélt, de sem Anglia, sem Németország, mint döntő politikai faktor, szóba nem került, holott az a föltűnően békés és enyhe hang, amelyben az urak tanácskozásaikról beszámoltak, az olasz nyomáson kívül a két nagy germán hatalom növekvő befolyására vezethető vissza. Öt esztendő alatt egyetlen nézeteltérés sem merült föl a kisántánt államai között, emelte ki nagy büszkén a hivatalos kommüniké, elfeledve azt, hogy az elmúlt öt esztendő európai politikáját Németország teljes sulytalanság jellemezte. A helyzet ma egészen más és a helyzetnek e tökéletes eltolódását elsősorban a cseh politika érzi meg. Abban az irányban, amelyben Németország elfoglalja régi helyét az európai népközössségben, csökken a cseh politika, de főképen Benes ur sulya. Sokszor láttam már a cseh minisztert, de soha ilyen nyugtalannak és idegesnek. Amikor az ujságirók mai fogadásán karosszékében meghuzódott, fekete kis szeme olyan riadtan forgott, valahányszor egy kellemetlen kérdés süvitett feléje, mint amikor a vad csapdába kerül. Igyekezett ugyan nyugodtnak mutatkozni, fölényesnek és biztosnak, de csak az nem látta meg, ki behunyta a szemét, hogy ennek a karusszelnek az első lovasa sánta lovon ül és nyergében ott gubbaszt a fekete gond. Nincsics sokkal nyugodtabb és biztosabb volt. A délszláv államnak is van gondja bőven, de akármilyen elszántan hadakozik is a három szlávfajta az állami előhatalomért, belülről szétrobbantó erő nem fenyegeti a jugoszláv államot és bár külpolitikai gondja is van bőven, viszont van elég zálog a kezében, amellyel barátait megfizetheti, míg minden engedmény a mai helyzet rovására, a cseh állam megroppanását jelenti.
Az uj román miniszter. Mitilincu, nagyon jóvágásu uriember, aki föltűnően hasonlít Nádosyhoz, csak a szeme lobog román módra: Idegesen és nyugtalanul. A román politika az olasz szerződési tárgyalások óta biztosabbnak hiszi magát és talán ez a biztonságos érzés az oka annak, hogy az uj román miniszter olyan udvariasan, mondhatni barátságosan nyilatkozott a magyar nemzetről, mint egyik elődje sem. Általában mind a hárman igyekeztek olyan szelid és udvarias szavakba öltöztetni Magyarországgal szemben elfoglalt politikai álláspontjukat, amennyire ez a másik két állam óvatos érzékenységének megsértése nélkül lehetséges volt. Mind a hárman ki emelték ugyan, hogy a frankhamisítás Magyarország politikai súlyának megártott, de szavaik mögött ott lappangott az, amiről olyan gyakran megfeledkezünk, hogy Anglia figurája vagyunk ma a keleti sakktáblán és akármilyen veszedelmes lehet is egykor ez a szerep, sulyt és jelentőséget kölcsönöz végre ennek az országnak, amelyet a Veldesben összegyült urak egy-két évvel ezelőtt még számba se vettek. Valahogyan bátrabban lélegzett az az egy-két magyar ember, aki Veldesben volt. A román és horvát, de különösen a szlovén urak szívesen beszéltek magyarul, ha tudnak és önkéntelenül is arra eszmél az ember, hogy hohó! ezeknek talán hamarosan szükségük is lehet reánk! Nagyon jól tudni, hogy az elvetélt Blair-kölcsönön kivül a kisántánt egyik állama sem kapott az angolszász világtőkétől egy centet sem, míg Magyarország felé, egyelőre vékony sugárban, de mégis megindult a tőke termékenyítő patakja. Nem ennek vagy amannak a politikai rendszernek szóltak ezek a barátságos nyilatkozatok, hanem annak a dunamenti népnek, amelyet hiába próbál a cseh politika nyolc esztendő óta kikapcsolni a világ dolgaiból. Benes ur szövetségesei teljesen tisztában vannak északi barátjuk helyzetével. Azon a vacsorán, amelyet a jugoszláv kormány az ujságirók tiszteletére adott egy cseh ujágiró, a csehszlovák hősök egyik tipikus képviselője, nagyhangu felköszöntőjében szinte rikoltva kiáltotta világgá: „Erősek vagyunk és meg tudjuk védelmezni azt amit szereztünk!" Amire az egyik vezető szerb ujság főszerkesztője mosolyogva fordul felém én csak ennyit mondott: "Ezek se forgatják soká a mi kardunkat!” Dr. Kiss Dezső |