Idősebb Ugron Gábor megrázó jóslatai

Idősebb Ugron Gábor parlamenti beszédeit lapozzuk, amelyekkel korának e legnagyobb szónoki zsenije ünnepnapokká változtatta a régi képviselőház üléseit. Ugy hatnak a "rabonbán" szónoki kompoziciói, mint egy wagneri zenekar dübörgése: az öreg Ugron a mult tükrében a jelent látta, harminc-negyven év előtt elhangzott jóslatai hátborzongatóan találóak, az élő szó visszhangzó, eleven erejével hatnak ma is. Álljon itt néhány kiszakitott mondat, kép, babonás gondolatfoszlány azokból a beszédekből, amelyek a "depraváció szennyes korszakában+ ostromolják a mindenkori kormányokat.

Azon államokban, ahol alkotmányosság és szabadság van és szilárd alapokon nyugszik, nem tartják elvileg azt, hogy az állam tekintélyének és hatalmának mindenkép kell diadalmaskodnia, mert az állam semmi cselekedetet sem követ el, azt mindig egy miniszter, vagy hivatalnok végzi el és nem az állam tekintélye, hanem annak a hivatalnoknak, annak a miniszternek intézkedése van megtámadva és annak tekintélye van veszedelemben.

A király iránt való hüség nem abban áll, hogy azt mi előnyünkre használjuk föl, hanem abban, hogy mi azt megvédelmezzük. Az a nemzedék, amely az önök politikai iskolájából ki fog kerülni, ha egyszer a népek áradata megtámadná a királyt és ostromolná a király palotáját, nem védelmezné meg akkor a királyt lépcsőről-lépcsőre, s nem takarná a bejárás küszöbét saját holttestével és vérének patakjával, hanem a veszedelem első pillanatában kiszolgáltatják a királyt, mert akkor az hasznos.

De vajjon Tiberius császár nem felelős-e a kiontott vérért, azért, hogy ő maga nem ontott vért, vajjon Robespierre nem felelős-e a rémuralomért azért, hogy ő maga nem itélt senkit sem halálra, de megalkotta a prairiali törvényt, kinevezte a vérbirákat: és vajjon Guizot, aki a juliusi monarchiát megbuktatta, mert a politikát a börzére vitte és a börzén kereste s találta föl az állam érdekeit, nem felelős-e azért, hgoy maga nem játszott a börzén, hiszen ő mondta hiveinek: "enrichiser vous." Igenis felelős és kell, hogy legyen felelős a kormány azon visszaélésekért, mert azokat nem igyekezett büntető hatalmával sujtani.

A kereszténység első századában a keresztényeknek nem azt rendelte el a római hatalom, hogy tagadják meg istenüket, hanem azt, hogy áldozzanak a római állam isteneinek. A keresztények megtagadták a bálványnak az áldozatot. A prokonzulok, a tábornokok, a juris consultusok csodálkoztak azokon az egyszerü, tudatlan embereken, hogy ők nem akarnak áldozni az állam isteneinek, amikor azok oly sokan vannak és hogy oly hiven ragaszkodnak istenükhöz, amely csak egyedül van. De a keresztények megtagadták makacsul az áldozást az állam isteneinek, amely állam istenei között egyik volt maga a császár és azért őket lázadóknak jelentették ki, mert a császárnak az állami mindenhatóság személyesitőjének sem akartak áldozni. A prokonzulok elitélték s elküldték a keresztényeket a cirkusz prorondjára, hogy vadállatok által szétszagattassanak és a tömeg ezer meg százezer "Ave Caesar!"-t kiáltva, tapsolt és tapsolt a vadállatoknak és nem a hősöknek, mert a hősök nem öltek, csak meghaltak és haláluk által diadalmaskodtak.

Én sem fogok az állami mindenhatóság isteneinek áldozni, mert Magyarországnak egész története azt bizonyitja, hogy a fejedelmi, az állami mindenhatóság ellen küzdve, védelmezte meg szabadságát és önkormányzatát, nem fogok az állami mindenhatóság isteneinek áldozni, mert őseink is az ellen küzdve tartották meg szabadságban e hazát.

Ugy tünnek föl előttem a főpapok, mint a papirsárkány, amely ugyan az ég felé száll, de igen könnyen a föld felé rántható egy arany zsinórral, amely a miniszter úr ideges kezeiben van. Én vallásom főpapjait olyannak óhajtom, mint a sas, amely saját erejéből emelkedik magasra és szárnyaiban van az ereje, de van szabadsága is.

Csak az önkormányzat mellett lehet a katasztrófa idején egy nemzet erőit föntartani és ugy organizálni, hogy az ország egy csapással sem egy zsarnok, sem egy betörő sereg által elfoglalható ne legyen. Centralizált országokban azé a hatalom a szabadság rovására, aki birja a központi távirdai hálózatot. Centralizált országban azon külellenségé az ország, amely elfoglalta az ország fővárosát.
Nincs egy eszme, amely a nemzetet összekötné egy egésszé, a vezéreszme helyén a végtelen üresség tátong. A nemzeti szabadság iránt való vágy kétes hitté, gyanus reménnyé változott át.

Elvesztettük a multnak átérzését, amely hőseinket nevelte, elvesztettük a jövő iránti hitet, amely a vértanukat a halálban is boldogitotta; elvesztettük az akaraterőt élni, amely a nemzetet ezredéves viszontagságai között is föntartotta, a merész koncepció helyén circulus vitlosust, az örök érzelmek helyén a cinizmust, a bátor harc helyén az önmegtagadást találjuk. Igaz, való, hogy az abszolutizmus megfosztotta hazánkat az alkotmánytól és szabadságtól és tette azt erőszakkal, véresben, mint a tigris, de nem jött el éjjelenként, mint a róka, visszalopni egyenként mindazt, amit nem mer egészben és egyszerre elvenni tőlünk.

Mit tesz az, kimondani, hogy a többség akaratának kell érvényesülni? Az egyes uralkodók abszolutizmusa helyébe egy parlamenti többség abszolutizmusát léptetni! Miért? Mert annak a többség akaratának erkölcsi föltételekkel is kell birni, nemcsak eredetére nézve, de azon akaratnak, amelyet ők, mint többség érvényesiteni kivánnak, a nemzet többsége akaratának is meg kellene felelnie. Kell, hogy a közvélemény őket abban támogassa és ha a közvélemény nem támogatja, akkor az az akarat, bármily többség álljon mögötte, törvény szerint érvényesülhet, de jogosulatlan marad.

De voltak és vannak többségek, amelynek akarata, mert e föltételek nélkül érvényesült, a világhistóriában mindig szomoru napokat tüntet föl. Hiszen a francia konvent szintén azokat az elveket hirdette, hogy a többség akaratának föltétlenül teljesülni kell és aki a többség akarata elé mert állni, azt guillotinehoz vezették. Avagy Károly angol királyt nem a parlament többsége végeztette-e ki; vajjon XVI. Lajost nem a többség akaratából hurcolták-e vérpadra? A többségnek föltétlen uralkodása és a kisebbségnek egyuttal föltétlen elnyomása, mind ebből következik.

Nem ez a parlamentarizmus alapelve, hanem igenis az, hogy a parlamenti kormánynak kompromisszumokból kell élnie, hogy a két párt - a kormányon levő és az ellenzék - egymást kellőképen kiegészitse és hogy azok egymást nem legyőzendő ellenségnek, hanem munkatársnak tekintsék. Az egyik az állam hajójának kormányát kezében tartja és adja az irányt; a másik pedig mint vitorla, fölfogja a levegőáramlatot és adja a mozgatóerőt az állam hajójának előbbreviteléhez. A pártok fölváltógazdasága pedig azon a célon és érdeken alapul, hogy egy pártnak sokáig a kormányon való uralkodása ne teremthesse meg a klikuralmat, hogy a fogadott barátoknak rendszere szünjék meg és hogy az államhatalom kezelésében az az örökös tudat álljon mindig a kormányférfiak előtt, hogy következni fognak az ellenzékiek a kormány padjaira, akik majd be fognak tekintetni az akták tömegébe és ott meg fogják találni a mi büneinket és visszaéléseinket.