Huszadik század - történelem jelenidőben

A szép budavári palota első hivatalnoka, Bud János magyar pénzügyminiszter úr egészen biztosan hazafias megnyugvással tér vissza londoni utjáról.

Kevés kis állam fináncminiszterének volt olyan udvarias fogadtatásban része a Londoni Cityben és az angol pénzügyi élet zárkózott és hüvös köreiben, mint a miniszter urnak és bár elismerjük, e szives fogadtatást részben saját magának, egyszerü, polgári szabásu, minden levantinus vonástól ment egyéniségének köszönheti, de részük van ebben a megkülönböztetett fogadtatásban másoknak is, olyan embereknek, akiknek befolyását és hatását reálpolitikusok és a magyar miniszterelnök minden munkatársa, főnöke példájára nagyon nyomatékosan szokta hangoztatni reálpolitikus voltát, nem nagyon szokták megbecsülni.

Angliában ma a legnépszerübb keleteurópai nép a magyar, de nagy kérdés, hogy Molnár és Lengyel szindarabjai, Pogány Villy rajzai, Basilides Mária, a Smilovics-quartett és a budapesti trio müvészete, Tormay Cecil regénye nélkül ez a népszerüség olyan széles körökre terjedt volna-e?

Mindegy, elégedjünk meg azzal, hogy a magyar pénzügyminiszter jelent valakit a Cityben, elégedjünk meg azzal, hogy az angol nemzeti bankon kezdve minden angol bankdirektor ismeri a magyar gazdasági élet alakulását és hogy korrekt és megbizható üzletfélnek tekintenek bennünket, pedig ezzel hirrel, Regensburgtól keletre európai nép alig dicsekedhetik. De nem elégszünk meg azzal, amit a miniszter ur londoni utjáról a hivatalos hirek olyan buzgón jelentgettek.

Wer zahlt die Kohlen? – amint öreg királyunk irta egy nagyköveti jelentés margójára.
Megérte-e ez az utazás a költséget és fáradtságot? Nem konkrét és kézzel fogható eredményekre gondolunk, uj kölcsönökre, uj üzleti tranzakciókra. Kölcsönt nyélbeütni nem szoktak pénzügyminiszterek külföldre utazni. Inkább azért, hogy régi kötelezettségek szigorubb föltételeit enyhitsék, ha lehet.

Az a kérdés, a rövid, tulrövid, londoni tartózkodása alatt látott és tanult-e a magyar pénzügyminiszter olyan dolgokat, amikre eddig oly sürün, de sajnos, olyan eredménytelenül hivták föl a figyelmét?

Beszélt-e például Londonban a nagy angol szövetkezetek vezetőivel?
Meggyőződött-e arról, hogy milyen hatalmas, példaszerüen megszervezett intézmények az angol Cooperative Societek, anélkül, hogy az állam egyetlen fillérrel is hozzájárulna föntartásukhoz.

Megkérdezte-e egy nagy angol kereskedőtől, mit szólna ahhoz, ha az angol állam az angol adófizető pénzén hatalmas konkurenseket teremtene az angol magánkereskedelemnek és e konkurenseket külön pilvilégiumokkal ruházná föl?

Volt-e ideje megkérdezni Mr. Winston Churchillt, mialatt az angol kincstár kancellárjával beszélgetett, milyen fölöslegekkel dolgozik az angol kincstár és vajjon megmondotta-e neki: az angol pénzügyminiszter egy percig se maradhatna a helyén, ha lényeges fölöslegeket merne költségvetésében kimutatni, anélkül, hogy nyomban és igen jelentős mértékben ne könnyitené az angol adófizető terhét.

Volt-e miniszter urnak nagy és befolyásos angol könyvszakértővel dolga s rájött-e arra, hogy a nagy angol vállalatok és cégek adóját a hites könyvszakértők a chartered accoutants által ellenőrzött és helyesnek elismert mérlegek alapján vetik ki, de nem gyötrik őket inkvizitórius és sértő vizsgálatokkal a gyakorlati életben tapasztalatlan bürokraták.

Beszélt-e nagy angol földbirtokosokkal és meggyőződött-e arról, hogy az angol történeti osztály milyen sulyos terheket vállalt a háboru költségeiből?

Puszta kiváncsiságból, hiszen a miniszter ur statisztikus, tanulmányozta-e kissé az angol állam pénzügyi szervezetét és megállapitotta-e, hogy az angol világbirodalom milyen nevetségesen kisszámu tisztviselővel bonyolitja le hatalmas ügyvitelét?

Megnézte-e, milyen nagy tétellel szerepel az angol költségvetésben az örökösödési adó s milyen elenyészően alacsony ez a magyarban?

Véletlenül, mivel nálunk oly erősen föllendült az épitési konjunktura, észrevette-e, hogy Angliában nincsen hivatalos uraknak épitési monopóliumuk s hogy a manchesteri katedrálist egy alig huszonötéves fiatal müvész épiti, mig nálunk a tervpályázat, mihelyt komoly üzletről van szó, ismeretlen valamivé vált és három-négy hivatalos architektus fölözi le az állami és közületi épitkezések oroszlánrészét, mig tehetséges, friss talentumaink javarésze munka hijján sorvad el.

De minek folytassuk!
A miniszter ur s kisérő államtitkárja sokkal tanultabb és képzettebb férfiak, semhogy mindezzel ne lennének tisztában. De bántó, elszomoritó és elkeseritő, hogy magyar politikusok és magyar miniszterek egyre sürübben járják Európát s hazatérvén ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.

Nemcsak kommünikéket és önérzetes kijelentéseket várunk Angliából, hanem az angol példa megszivlelését, kézzelfogható tanulságokat és oly sok türelmesen és csöndben elviselt esztendő után végre egy elhatározó, tudatos gesztust és elismerését annak, hogy Magyarország nem Balkán, soha nem is volt és hogy a balkáni módszerek kisöpréséhez ideje volna már hozzáfogniok!
K. D.