Péter czár a brutális tréfamester

A halhatatlan Shakespere lángelméje örök emléket emelt annak az egészséges vidámságnak, mely a 16-ik századbeli angol társadalom vérét a Vízkereszt csikorgó fagyának jégvirágos ünnepén mozgásba hozta.

Csapongó kedv és harsogó kaczaj, dévaj álarczosok tarka népe a zajos utczákon, a tréfa vidám humorának szabadon harsogó örök friss forrása a játszi szeszély szivárvány-szinébe fonva: - így mosolyog ránk a Vízkereszt a komoly századok véres ködén át.

De még nagyobb vígadozása volt a Vízkeresztnek fenn a magas éjszakon, Oroszország hómezőin, egy nyers és természetes nép egyszerű erkölcsei közt, hol az incselkedés ezer ördögét szabadította fel minden évben a görög karácsony és Epiphania (vízkereszt) közé eső néhány nap, s mikor a koronák hatalmasai sem resteltek virgoncz gyermekek közt a földön meghempergőzni.

Az 1698-iki vízkereszt vagy görög karácsony napján is féktelen tobzódás és durva bohóczkodás zsibongásától visszhangozott a soktornyú Moszkva. A czár egyikét rendezte azoknak az álarczos meneteknek, a melyek a római katholikus vallás kigúnyolására voltak szánva. Kétszáz udvari tiszt és előkelő méltóság öltözködött papi ruhába, élükön maga a czár mint diakonus.

Nyolczvan szánon, vidám csilingelés közt járták be a szent város palota-sorait, meglátogatva a gazdagokat és előkelőket, s bethlehemes dalokat énekelve, melyeknek végeztével bő áldomás várta a víg társaságot.

Mindez még hagyján! Az, a mi ezután következik, Nagy Péter udvarát és erkölcseit a maguk igazi bárdolatlanságában tünteti elénk.

A kor általános durva és brutális modorán kívül, mely a barbarizmusba sülyedt orosz társadalmi életben még jobban kidomborodott, a Három királyok napjának vaskos és kétes izlésű tréfaűzései Nagy Péter czárnál még bizonyos politikai gondolatot is lepleztek, melynek nyitjához az adja meg a kulcsot, hogy a czár reformirányú kormányzatának ellenségei, csakhogy őt a közvélemény előtt gyanúsítsák, nem átallták azzal is vádolni, hogy titokban a pápával tart.

Ily hírek ellensúlyozásáúl tartotta a czár szükségesnek időnként a pápával szemben való függetlenségét a gúny és csufondárosság argumentumaival is bizonyítni.


1722 vízkeresztje táján az az ötlete támadt a mindenható czárnak, hogy egy pápai konklavét travestáljon, mely három nap és három éjjel tartott. Szolov udvari bohóczot választották meg pápának, a ki aztán hozzá fogott a bíbornokok kinevezéséhez, kiknek nagyobb részét a legfeslettebb hírű udvaronczok közül szemelte ki, mint Smejevszky írja a „Russkaja Starina” czimű orosz szemlében.

Ezzel a szertartással kapcsolatban a legbotrányosabb kicsapongásokra vetemedtek. Zajos menetekben csavarogták be a várost, mely alkalommal a czár holland matróz-jelmezét öltötte magára. A „bíbornokok” egyike kelleténél többet iván, kissé becsípett, mire a „pápa” itélőszéke elé állították.

Ép úgy tettek a borokat szállító kereskedővel, egy angollal is, a ki szintén tagja volt a társaságnak, s a kit arra ítéltek, hogy addig igya a saját borát, míg jobbat nem ád helyette. De nem sokáig tartott vezekelnie, mert, hogy a büntetéstől meneküljön, pinczéje legjobb hét palaczk borát hordotta fel, mire aztán szabadon bocsátották fogságából.

A többször említett Szolov tulajdonképpen a czárnak szépírástanára volt, később aztán öreg korára Péter összeházasította egy fiatal özveggyel s lakodalmára a népet is meghívatta. Ez a menyekzői szertartás is az egyházi jelvények valóságos kicsúfolásává alakúlt. Most a bohócz volt patriárkhának öltözve.

Egy udvari lakáj a császárt ábrázolta Dávid király jelmezében. Vőfélyekűl a legrokkantabb aggastyánokat választották, a kik alig tipegtek lábaikon. Ők vezették a menyaszszonyt; futárokúl pedig a legkövérebb négy embert szemelték ki. Nagy Péter czár ez alkalommal is holland matróz-ruhát, a czárnő pedig frieslandi polgárnői jelmezt viselt; a többi urak és hölgyek ó-oroszosan voltak öltözve.

A menetet zenekar zárta be. Egész idő alatt, míg a szertartás lefolyt, zúgtak a harangok. Az össze nem illő párt is egy száz esztendős öreg pap adta össze, a ki sem nem látott már, sem emlékezetből nem tudta elmondani az áldást; úgy kellett neki súgni.

Mindezekkel Péter czár elérte azt a czélját, hogy a patriárkhai intézményt teljesen lejáratta a nép szemében s magához ragadta az egyházfői hatalmat is. Az utolsó patriárkha halála után nem is töltötte be többé ezt az állás, s mikor a főpapi kar élén Javorski exarcha kérte őt megürült szék mielőbbi betöltésére, kevélyen felelte: „Én vagyok a ti patriárkhátok!” s végigsujtott a görnyedő exarkha hátán történeti hírűvé vált, elefántcsont fogantyús bambuszbotjával.

Így tört át a politikai gondolat néha az emberi cselekedetek legköznapiasabb nyilatkozásain. Megbotránkozva kell olvasnunk egy nagy fejedelemnek a legszentebb emberi érzelmeket ily kegyetlenül sértő duhaj tréfáit; de nem szabad még sem figyelmen kívül hagynunk azon kor durvaságát s tagadhatatlan, hogy a nem menthető kihágások ellenére is, csakugyan Nagy Péter volt az, a ki Oroszországot tulajdonkép először vezette az európai művelődés útjára.