Zord idők járnak rám.
Rútnak is mondhatnám, ha illendőnek érezném a második háborús év küszöbén élőkkel szemben, akiket az újságírók mindig azzal vigasztalnak/biztatnak, hogy rövidesen végleg győzünk. Mivel mi tudjuk a számukra eljövendőket, a cikkek válogatását gyakorta kísérik bennem érzelmek is, többnyire a lehangoltság tartományából.

Zord idők járnak rám amiatt is, hogy a sajtó a háborús eseményekkel van tele (ezt persze adott körülményekre tekintettel lehet természetesnek tekinteni), s így az én szép gazdaság rovatom egyre inkább elszürkül. Nincsenek sem ízes mondatok, sem szép szövegek, sem sokrétű tartalom. Míg az előző évtizedben az anyagbőség okozott gondot, most ha anyaghiánynak nem is, de témaszűkének nyugodtan jellemezhető állapotban vagyunk.

És akkor meglátom a címet: A milliomodik alsónadrág.
Elmosolyodom, 1915 augusztusában fontos dolog következik. Olvasom a szöveget, figyelmeztet, hogy ne vegyem tréfára a dolgot. Lesimítom a mosolyt, felkészülök a nagy jelentőségre. Megtudom, hogy „kulturbizonyitékot” látok a képen, továbbá a szabógépet „olyan ünnepi pillanatban , amely odatartozik a legkomolyabb hadi eredményeink közé.”

A gép kereke belehasít a milliomodik katonai fehérnemű szövetébe – s lesz belőle a magyar háborus iparnak „legszebb és legmaradandóbb emlékü ünnepe”. Az alsónadrág ügye megtelt pátosszal, a háborúban nincsenek kis dolgok meg nagy dolgok, csak egymásba kapcsolódó fontos dolgok vannak, ahol a láncszemek közé nem keveredhet egy leggyöngébb láncszem, mert akkor vége a győzelemről szóló propagandának.

A baj csak az, hogy a láncok lehetnek jobbak, erősebbek, készülhetnek nagyobb szakítószilárdságú anyagból például, de mindig van egy leggyöngébb láncszem. A középkorban a patkószeg fontosságáról szólt a tanítás ekképpen:
Egy szög miatt a patkó elveszett,
patkó miatt a ló elveszett,
a ló miatt a lovas elveszett,
a lovas miatt a csata elveszett,
a csata miatt az ország elveszett –
máskor verd be jól a patkószeget!

Az első világháború magyar hadseregében mintha az alsónadrág lenne a patkószeg-szerepben.
S mivel „nagy és fényes győzelmek csak kifogástalan felszerelésü katonákkal voltak kivivhatók”, be kellett látnom, hogy ez tényleg nem tréfa és nem bohózat. Komolyan vettem tehát és méltó módon elhelyeztem a hónap krónikájában.

Már csak egy kérdés kívánkozik ide: az alsónadrág jelentőségét észrevették-e vajon a „kulturtörténelem krónikásai”? Gazda István talán tudja a választ.