Királycsempészés

- Irta Polónyi Dezső -

Hova-tovább rendszerré válik nálunk, hogy kiváltságos osztályokhoz tartozó urak összejönnek és egy Spanyolhonban élő előkelő külföldi család tagjainak kizárólag őket érdeklő névnapjait, valamint életkorváltozásait közérdekű alkalmul kinevezve, politikai szónoklatok és politikai demonstráció célját szolgáló misézések kapcsán királyt ünnepelnek.

Eleinte nesztelenül suttogva és bátortalanul tapogatódzva kezdték emlegetni a kis „királyfit” majd óvatos körültekintéssel, de már fölfokozott hangon üdvözölgették az „ifju királyt”, amig végre az ekként tágitott réseken keresztül észrevétlenül polgárjogot szerezve, megafónokkal továbbított harsány király-éljenzésre térhettek át.

Érthetetlen, miként adhat a hatóság engedélyt az ilyen gyülekezetekre, amikor az efajta cécókat a Ktk. 44, 45. és 26. szakaszai tilalmazzák, mert hiszen ezeken rendszeres elősegitési, megkönnyítési, sőt fölbujtási tevékenység folytatódik arra, hogy egy fiatal külföldi állampolgár” őt jogosan meg nem illető olyan címet és rangfokozatot használjon, amely által a közönség tévutra vezettetik.

Ugyan mit szólnának az illetékesek ahhoz, ha például a szocialisták kérnének engedélyt olyan gyűlésre, amelyen valamelyik kiskoru külföldi elvtársukat az ország nádoraként akarnánk ünnepelni! Pedig ennél a közönség tévutra vezethetése távolról sem olyan valószinű, mint a királyünnepléseknél, amiket a mi csudásan nyájas és jámboran türelmes társadalmunk részben szájtáti bámészkodással, részben a parádék iránti előszeretettel hangolt jóakaratu érdeklődés patópáli mosolyával, de merőben kritikátlanul szemlél és igy szinte észrevétlenül szívja magába a tömeglélektan szabályai szerint mindjobban erősödő tévtanok mérgét. Minden főrendű állítással szemben – bármilyen ihletett ajakról is hangzott légyen el – megdönthetetlenül áll az a törvényes helyzet, hogy Magyarországnak ezidőszerinti királyi nincs és nem is lehet eddig, amig a trónbetöltés szabályszerű alkotmányos aktussal meg nem történik.

A Magyar Jogászegyletben 1896-ban és 1903-ban rendkívül érdekes, a kérdés minden lényegét és mélyét kimerítő tudományos viták folytak a pragmatika szankciónak nevezett jogalkotás rendelkezéseinek értelméről és hatályáról, Vécsey Tamás elnök a vitát azzal az ellentmondással nem találkozott megállapítással zárta be, hogy a trónutódlási jog csakis azokat illeti meg, akik „igazán ausztriai főhercegek”.

A pragmatika szankció szerint magyar király félreérthetetlenül és kizárólag csak az lehet, aki valódi ausztriai főherceg, aki az osztrák örökös tartományok fölött uralkodva e minőségével tudja biztosítani az uniót. Következésképen a tiszta legitimitás, amelyik a pragmatika szankció alapján áll, senki mást nem követelhet a trónra, mint a soros valódi ausztriai főherceget.



Ámde ausztriai főherceg többé nincs, még kevésbé van tényleges ausztriai uralomra soron levő főherceg, a Domus austriaca szétesett és megszűnt, tagjainak nagyrésze tisztes polgárrá degradálódott és a világon szétszóródott. Velük együtt lépett le a hajdan nagy történeti színpadról a „Minister meines Hauses”és a „Burgpfarrer”, akik a trónöröklésre jogosult családtagokat, minden hivatalos magyar ellenőrzés kizárásával, alkotmányunk kicsufolására, egyedül tartották hitelesen számon. De elég! A világ legragyogóbb elmetornászati képessége nem erőszakolhatja a törvénybe azt az értelmet, hogy semmiféle vontakozásban nincs ugyan többé valódi ausztriai főherceg, de mégis van magyar király.

És ezzel az ugynevezett legitimisták is nyilván tisztában vannak, mert állandóan kerülik az erre vonatkozó vitát és soha sehol tőlük egyetlen cáfolat, okfejtés vagy magyarázat napvilágot nem látott; ellenben nagyon ügyesen tömeglélektani motivumokkal dolgoznak. A tömeglélektan szabályai szerint a nép előtt nem valamelyes álláspontnak belső történelmi vagy jogi igazsága a fontos. Sőt a legvalószínűtlenebb dolgokat a legszívesebben fogadják el igazságnak. A fontos az, hogy egy tekintély állítson valamit. Erősen, kitartóan és határozottan. Még fontosabb, hogy az állítás többször ismételtessék. Néhány ismétlés után már terjed a szellemi járvány, amely nem tűr okoskodást, nem fogad el bizonyítást, hanem a puszta állítást fogadja el legszívesebben igazságnak. Célszerű az állítást rövid képekben, vagy ügyes jelszavakkal eszközölni. „Királyhűség”, „jogfolytonosság”, „legitizmus” fölötte alkalmasak erre és szinte varázslatos hatóerejük van a tömeglélek kialakulására.

Nem magyaráznak, nem bizonyítanak, az ellenvélemények negligálva, ügyes jelszavakat fogalomba hova határozottan állítják, hogy Ottó a király.

Napoleonnak tulajdonítják azt a mondást, hogy egyetlen komoly retorikai alakzat az ismétlés. Addig fogják tehát ismételni és addig fogjuk a királyról szóló különféle tudósításokat olvasni, amíg végre valamennyien elhisszük, hogy Ottó csakugyan magyar király.

Igy lesz nekünk tömeglélektani alapon királyunk.
És mert mindenki elhitte, ez lesz az igazság. Ki törődik ekkor közjoggal, történelemmel, évszázados szenvedésekkel és megaláztatásokkal, szabadságharcokkal, száműzöttekkel, vértanukkal, chlopi-i paranccsal, darabontokkal és ki gondol arra, hogy célszerű lenne ennél az alkalomnál a nemzet közjogi birtokállományát, amely ez idők folyamán a király javára annyira eltolódott, eredeti ősiségébe visszaállítani!!