Pesti apéritif

Apéritif… Ebéd előtti pohárka. Az étvágygerjesztő. Ahogy Párisban, az absinthe halála óta, amer Picon-t vagy jeges Rossi-t isznak. Ahogy Amerikában a szesztilalom előtt a sokféle cocktail-t itták s a tilalom óta ugyanazt titokban. Ahogy Angliában whisky-t, Olaszországban három-négyféle vermutot. Bécsben a Frühstückstubekban vagy a divatos cukrászdákban sherryt, portot és malagát, sós pogácsát vagy szendvicset hozzá.

Pesten tizenkétóra és félkettő között a legjobb cukrászdában -mert bár élet nálunk ilyen órákban alig van. A hölgyek és urak – sajnálom: főként a hölgyek – telerakják a tányérjukat három-négy habos süteménnyel és ezt a rakományt eszik azzal a kedvteléssel, amellyel külföldön az apéritif szeszt szokták kortyonként kóstolgatni, vagy szalmaszálon szívni félórával déjeuner előtt.

Torta, gesztenyepüré – itt minden sorrakerül. Hogy ilyenkor hol marad az obligát fogyasztókura? Gyanitom, hogy a hölgy ezek után nem mert ebédelni. Hazamegy és ránéz a sósvizben főtt parajlevélre, megszurkálja a villája hegyével s otthagyja. Férje rászól: - Mi az, már megint nem eszel? – Nem, mondja őnagysága elhaló hangon. – Már megint nem vagyok éhes.

-

A világhíres pesti cukrászdában tizenkettő és félkettő között. Háromszor ennyien is elférnének. Az asztaloknál főként hölgyek ülnek. Egyedül, kettesben, hármasban. Azt mondják: - Tizenhat kilót fogytál tavasz óta? Ne beszélj! – Azután: - Reggel kilenckor telefonált, a férjem öt perccel azelőtt ment el, képzeld… Ránézek. A rezedaszinű georgette-ruháról hanyag mozdulattal hátravetette a legfrissebb Suslikin-bundát (ezért a névért a szűcs felelős).

---

Tul sok bordó szín dereng kifehérített arcán – a déli fény nem bókol. Középkoru hölgyek, ugy lépkednek a süteményespult előtt, mint a páva a kinyilt legyezővel. Némelyik belegöngyölte magát a hátul és derékon alul puposodó perzsabundába. Mások már levetették s a naiv sportruhácska térdüket verdesi. A cukrászkisasszonyok ismerik őket.

Chic az, hogy mindegyiken meglegyen a maga kisasszonya. – Pakkoljon be, drágám – mondja mézédesen a vendéghölg – egy kiló teasüteményt. Meg olyan habosat, amilyet ettem, tizenkettőt. Hogy is hívják azt? – Baiser – feleli a kisasszony. – Igen. Meg egy félkiló narancsosat… abból a lapos, kerekből… - Á, igen, Bélirot-t – mondja könnyedén a kisasszony, hazaküldjem? – Kinn áll az autóm – adja tudtul széles mosollyal a hölgy és körülnéz, hányan hallották.

-

Vékonyka kisasszonyok is befutnak egy teára a korzóról az épp esedékes gavallérral. A divatos bőröv derékban szorítja keskenyre kockás anyagból készült vagy burberry-sportkabátjukat. A dohányzóba telepszenek, elszínak egy cigarettát, telefonhoz ennek, hogy ujra visszalebbenjenek a korzóra, mint akik pontosan elvégezték minden délelőtti dolgukat.

Be betekintenek a régi világ öreg dámái, fekete selyemkabátos, fehérhaju méltóságos asszonyok, kalapjukat még olyan modisteok szállították, akiknek nincs már cégtáblájuk a Váci-utcában, de az öreg dámák magukon hordják a ferencjózsefi idők presztizsét. És ezt nem lehet a mai boltokban vásárolni… Kis doboz menthe-ot vesznek vagy csomagoltatnak néhány puncsos piskótaszeletet, vagy pedig magukkal hozták a matrózsapkás unokát és annak szabad a pultról egy süteményt kiválasztania.

Uriemberek is érkeznek, öreg és kevésbé öreg urak, ezek a pult mögött a kisasszonyok frontján foglalnak pozíciót. Ez igy volt már a régi világban is, hogy aki habitüé volt, az a pult mögött fogyaszthatott. Ezzel jelezte, hogy a házhoz tartozik. S hogy a déli óra e cukrászdában, az adott lehetőségek között, még teljesebb legyen, megjelenik az ismert lovag is, megritkult hajjal, de szénfekete bajusszal és ibolyalila nyakkendővel és már nem is a pult, de egyenesen a főpénztár mögé siet. – Egy ananas parfait-t kérek ma estére – mondja ott a legpuritánabb és nagymamakoru cukrászkisasszonynak, ahogy az egy feudális főurhoz illik.