Orosz balett

Abból a dús programmból, amely az utolsó húsz évnek egyik legszebb, vagy tán legszebb művészi teljesítménye. Diaghilew kiválasztott nyolc oly remek látványosságot, amelyek mind legújabb alkotásai közül valók, kivéve az Igor Herceg "poloveci táncait" Bizonyos külső nehézségek és egynémely meggondolás megfosztottak bennünket a "Gímszarvasok" énekes részétől s Diaghilewet, általában oly válogatásra kényszerítették, amely nem adhat teljes képet egész eddigi tevékenységéről: az új zene legnagyobb neve, Strawinsky, egy művel sem szerepelt, pedig az ő balettjei, Petruskától Oedipusig, mindennél több tápot adtak e társulat harcainak s végleges diadalának. S ki ne látta volna inkább, akár a Cimarosiana, akár a Csodálatos Bolt helyett, a Parade-ot vagy a Kék Vonatot, ezeket a káprázatos és ma már történeti multú baletteket?

Mindegy, sem e hiányok sem a táncosnők gyengesége nem akadályozhatnak meg abban, hogy ne hódoljunk, feltétel nélkül, e balettek tökéletes koreográfiájának. A legrégibbet s leghíresebbet, "Igor herceg táncait" csak akkor ítélhetjük meg méltányosan, hogyha visszahelyezzük a háború előtti korba, s ha számbavesszük azt a sok újat, amit akkor magával hozott. Azóta annyit ismételték s olyannyira elcsépelték a világ minden szinpadán és orfeumában, hogy még az oly páratlan táncok mint az Ijjasoké vagy a nőké is, avultnak tetszenek a mai szemnek. Úgy, amint van, mutatja annak az iránynak a kezdőpontját, amely a Macskában jutott el legújabb állomásáig.

E balettekben három, sőt négy művészet egyesül egyöntetű egésszé; mert az olyan jelenség, mint Nikitina a Gímszarvasokban, túllép a tánc területén és átcsap a költészetére. Gondoljunk csak a két galamb jelenetére e Gímszarvasokban, a Matrózok negyedik szakaszára, vagy Lifar villámsujtottságára a Macskában: a jelmez, a mozdulat, a melódia, külön és együtt, csupa gazdag költészet, s már-már szinte fájó kifejezés. Ugyanígy Du Falla balettjében, a Háromszögletű Kalapban, zene, tánc és díszletek valóságos kereszttüzet szórnak.


Nincs háttér és nincs kíséret; a szinek mintegy folytatják a hangok zenei hullámzását, amelyre a koreográfia a maga külön birodalmát telepíti, dinamikává fokozva a cselekvény fázisait, s a valóságtól olyán távol, mint egy fúga, vagy egy szimbólum. Diaghilew és társai a klasszikus technikát, a megszentelt hagyományt egyre újabb találatokkal, kifogyhatlan hajlékonysággal, biztos ízléssel gazdagítják; művészetük megfelel a mi mai vágyainknak s szinpadon ma nem találunk ennél korszerűbb művészetet. Ugyanaz az újítókedv, mint a festők, muzsikusok és poéták művészetében.

A táncosok egyénisége egységes polifóniát teremt, s Lifar nyiltsága, lendülete, vagy Massine vibráló tüzessége az egészre rányomja bélyegét. Oly életet élnek ők itt, amely csak percekig tarthat, de amely csordultig telítve van a művészet és az ember minden nemes gesztusával és minden szép mozgásával. S micsoda álmokat idéznek fel egy Picasso, egy Laurencin, vagy egy Pruna díszletei, egy Auric, egy Du Falla, vagy egy Poulenc muzsikája! Minden érzékünk felfigyel: valami új valóságot érzünk.

Hét-nyolc táncos és táncosnő, megannyi szép szárnyaló test, megcsillogtatja előttünk a Tánc minden varázsát; hajlékony s pontos lábaikkal oly világba emelnek, ahol a mozgásoknak szédülete csak egy-egy nagy örömre vagy fájdalomra csitul el. Csodálatos szökelléssel emelkednek vagy hullnak vissza, mint Lifar a Macskában, amikor teste mintegy túllép a test szokványos határain, mintha már sose hullna vissza, ahonnan föllendült, a földre...

Francois Gachot