John Galsworthy tragikomédiája a Nemzeti Szinházban

Életre - halálra


Galsworthy inkább fajokban, osztályokban, csoportokban látja az embereket, mint egyénekben. Megmutatja az osztályba zárt ember súrlódásait saját osztálya érdekeivel, előítéleteivel és erkölcseivel, a többi osztályokkal s azok egyéneivel s ezekből a súrlódásokból alakítja ki az egyes emberek sorsát. "Az egész élet harc a fejlődés különböző fokán álló, különböző pozíciójú, különböző társadalmi befolyású és vagyonú emberek között. Csak az a fő, hogy a játéknak meglegyenek a szabályai és hogy ezeket betartsák" - mondja darabjának egyik alakja, Hillcrist, a vidéki gentleman s ezzel kifejezi nemcsak a maga életfilozófiáját, hanem az íróét is.

A regényben ezt a felfogást szerkezetileg is keresztül lehet vinni, drámában már sokkal bajosabban, mert dráma csak egyének súrlódásából, nem fajokéból alakul ki. Innen származik Galsworthy drámájának szerkezeti egyenetlensége: osztályok összeütközéséből indul ki s ez a széles keret egyesek harcává szűkül össze. De - s ez jellemző - mennél jobban összeszűkül, annál jobban megtelik drámával a szinpad.

Az arisztokrata hosszú generációk alatt tanulta meg az élni-tudást, ismeri a játék szabályait, be is tartja, ameddig lehet, de ha a harc bőrre megy, minden eszközt felhasznál, hogy felül maradhasson. Lenézi az új gazdagot, mert még nem tudja a játék szabályait, megsérti gőgjével s mikor ez a kényelmében, megszokott finom úri életében támadja meg, küzd ellene a végsőkig, ott támadja meg, ahol legérzékenyebb, a családi életében. Legyőzi, de maga is megsebesül: le van sujtva, mert meg kellett sértenie a játék-szabályokat. "Mi az, ami felszabadul bennünk, ha elkezdünk harcolni, ami azzá teszi az embert, aminek nem tartotta magát? Akárhogy kezdi az ember, mindig életre-halálra végződik" - mondja a végén, győzelme után Hillcrist. A harcban tehát nincs igazi győztes.

Különös az, hogy Galsworthy alakjai semmit sem csinálnak közvetlenül maguk, mindenre van közvetítőjük. Ahogy a harc kiinduló pontját adó birtokárverésen a két szembenálló fél nem maga, hanem közvetítők útján árverel. Hillcrist maga nem tesz semmit a parvenű Hornblower ellen, a harcot hidegen gőgös felesége intézi asszonyi könyörtelenséggel, ismét közvetítő, a mindenre kész eszköz, Dawker útján.

Asszony, tehát asszonyra szegzi fegyverét: kikutatja, hogy Hornbowler menye leánykorában becstelen életet élt s ezzel a titokkal szorítja rá a hurkot a parvenű torkára. S jól céloz: a parvenűnek legsebezhetőbb pontja a család, a fia, akinek feleségéről van szó, a magzat, melyet a bűnből jött, de szerelemben megtisztult asszony a szíve alatt hord, - minden parvenű ősnek érzi magát. De ezzel az egész dráma középpontot változtat: már nem a Hillcrist-Hornbowler-harc többé, hanem Chloe a fiatal asszony harca a becsületéért, poziciójáért, boldogságáért. Az író talán észre se vette, kénytelen volt a társadalmi drámát átfordítani ember-drámává. A néző pedig ezzel tud igazán bekapcsolódni a dologba. Az író ott akarja a sikerét, mikor kénytelen elejteni eredeti koncepcióját.

A szinpaddal azonban tud bánni. Legkevesebb gondot az exponálásra fordít, csak éppen jelzi a felek szembenállását, a hadállásukat. Aztán egy mozgalmas árverési jelenetben kirobbantja a harcot s innen jelenetről jelenetre erősebb feszültséget teremt, egész a végkifejlésig s mindig azokat a momentumait a történetnek fordítja a közönség felé, melyek leginkább kelthetnek érdeklődést. Az ellene irányuló komplottot sejtő Chloe vergődése, majd a kínos szembesítés Hillcristéknél, Hornblower megalkuvási kísérlete, mikor már nem tud szabadulni a hurokból, a mindenről értesült fiatal férj kétségbeesett közbelépése, az asszony öngyilkossági kísérlete - mind egy mozgalmas melodráma képsoraként hat, anélkül, hogy csakugyan melodráma lenne.


Jó szerepek adódnak ezekből a jelenetekből. Csortos, amint belép mint Hornblower, külsejével, ruhájával, mozdulataival atmoszférát hoz magával, a még új, aggresszív gazdagság atmoszféráját. Amint az alak kitárul kíméletlen előretörésével, kétes értékű árverési győzelmével, majd gyanakvásával, lealáztatásával, megveretésével, - ez mind kitünő karakter-alakítás. A végén, mikor megalázottan, bosszút esküdözve távozik, mintegy összefoglalja az alakot. Egyenrangú munkát nyujt Gál Gyula a passzívabb Hillcrist alakjában, a finom élet, a halk tónus megszokása, a gentlemanlike, a mindig megőrzött hidegvér tipikusan angol stílusát hiány nélkül hozza ki.

Talán eddig látott legjobb alakítását adja a darabban Tőkés Anna, Chloe vergődése, fuldoklása, kétségbeesett tagadása és összeomlása emberi hangokban fakad ki belőle. Intrikus-forma szerepét kifogástalanul csinálja Sugár Károly, Füzes Anna kellemes jelenség, de nem ábrázolja elegendő erővel Hillcristné gőgjét és könyörtelenségét; kisebbnek érezzük a vele egyenrangú többi szereplőknél és feladatánál. Radó Mária fiatal bájosságával díszíti a szinpadot. Mihályfi Béla és Gabányi játszanak kis szerepeket, a darab szinvonalán.

A darab kitünő írónak a műve, aki azonban ezúttal nem tud meggyőzni ennek a történetnek a szükségességéről. Még akkor sem, ha elfogadjuk állítólagos szimbolikáját, hogy a szembenálló felekben a háborús hatalmak karakterét akarta az író jelképezni. Ez a szimbolizálás t. i., ha csakugyan megvolt az író szándékában, egyáltalán nem jön ki a darabból, ha az ujságok nem figyelmeztettek volna rá, senkise venné észre. Mint életdrámát, ha már benne vagyunk, érdeklődéssel nézzük, de a fölöslegesség érzésével jövünk ki belőle. Ebben a tekintetben Galsworthy, a regényíró, feljebb áll értékelésünkben Galsworthynál, a drámaírónál.