Tolsztoj regénye a bűn és bűnhődés, a vezeklés és megtisztulás gondolatával, minden életbeállításával annyira mélyen oroszlelkű munka, hogy ezt még az amerikaiaknak is meg kellett érezni és így a regényt filmváltozatában nem amerikaiasították el, mint ahogyan tenni szokták. A szcenáriumíró meghagyta a regény meséjét és csak olyan változtatásokat tett azon, amiket filmszempontok követeltek.
Javult amerikai ízlésre vall a filmben az is, hogy a rendező nem aknázta ki túlontúl a brutális hatóelemeket, amire pedig igen sok alkalom kínálkozott volna. Edwin Carewe finom önmérséklettel dolgozott. Visszafojtotta magában mindazt, ami amerikai. Például a száműzöttek karavánját nem támadtatta meg farkascsordával, nem marcangoltatott szét szemünk láttára néhány foglyot, nem korbácsoltatta, nem éheztette a száműzötteket, nem rendezett szívettépő búcsuzási jeleneteket.
Sőt, ami nagy szó, lévén mégis csak amerikai filmről szó, hiányoztak az oly elmaradhatatlan üldözési és bunyó-jelenetek is. A rendező úgy látszik ez egyszer átérezte témájának magasztosságát és meglátta, hogy nem szabad a test szenvedéseinek dominálni ott, ahol a lélek gyötrődéseinek és megtisztulásának képét kell adni. Így maradhat csak meggyőző bennünk, hogy a bűn a lélekben hagyja büntetését és hogy a megigazulásnak, a feltámadásnak kulcsa csak bennünk lehet elrejtve.
Ugyanilyen önmérséklettel alkalmazta az amerikai rendező a technikát is, amelynek önmagáért való érvényesülése ugyancsak hibája majd minden amerikai filmnek.
Az önmagáért élő technika szokta leplezni a film mondanivalójának és éppenúgy a költői mondanivalónak a hiányát. Carewe filmje nem szorul erre a leplezésre, fejlett a technikája, amennyiben az hozzátartozik a film effektusaihoz és a film szabad pergéséhez. De semmivel sem több. A film technikájáról szólva pedig érdemes észrevennünk, hogy a film első, idillikus részét tompított és pasztellszerűvé lágyított képhatásokkal fotografáltatta a rendező, a második részt pedig, annak könyörtelen realizmusához illően, élesen és keményen.
A film lezáródása érdekes példája annak, hogy mennyire nem olyan egyszerű probléma a filmbefejezés sokat vitatott és sokat emlegetett kérdése. Más a regény, és más a film. Nemcsak eszközeik különbözősége miatt, hanem mert a regényt egyszerre csak egy ember olvassa, a filmet pedig embertömeg nézi. Bizonyár otromba dolog lett volna ehhez a filmhez happy endet erőszakolni, de éppen olyan bizonyos az is, hogy ebben a formájában a mese kínosan nyitott marad. Komponálás és formakérdés az egész.
A szcenáriumíróknak jó volna végre megérteni, hogy mást jelent a zárt és mást jelent a boldog befejezés. Sok filmpéldát lehetne felsorolni, amelyekben a happy end értelmetlenül nyitva hagyja a történetet, viszont hogy a tragikus befejezés mennyivel zártabb hatású drámavég. Nem könnyű feladat, de minden filmnél meg kellene tudni oldani.
Carewe filmje nem amerikaiasította el az orosz témát, de e jószándékon túl nem tudott elég mélyen hatolni az oroszosságba. Ugyanez vonatkozik a film főszinészeire: Dolores del Rio-ra és Rod la Rocque-ra is. Mindkettőjük játékteljesítménye nagyon túlnövekedett azon, amit amerikai szinésztől várni lehet. Még tovább kell mennünk ebben a megállapításban: mindketten nagy meglepetést hoztak. Eddigi könnyed zsáner-alakításaik után az emberábrázolás váratlanul értékes drámai erőit adták, különösen Dolores del Rio. De igazán oroszokká ők sem tudtak válni.
