Huszadik század - történelem jelenidőben

A hadifogság orosz földön, Szibéria jeges táboraiban oly hatalmas élménye a mi nemzedékünknek, hogy természetes, ha az írók figyelme fokozott érdeklődéssel fordul feléje. Különösen nálunk. Sok százezer magyar férfi szenvedte végig éveken át, sok ezren elpusztultak, sok ezren megrokkantak benne s mindenki kapott belőle egy sereg feledhetetlen emléket.

Volt a háború folyamán pillanat, mikor az orosz cár minisztere irónikusan, de nem minden alap nélkül mondotta, hogy Ferenc József őfelségének több katonája van orosz fogságban, mint a fronton. S ezenkívül a dolog exotikuma és romantikája is csábítja az írókat s a hadifogoly sorsában kitünően lehet szemlélni azt a szörnyű megrendülést, melyet a háború hozott az emberekre.

Eddigelé két motívum nyomán keresték íróink a hadifogság témájának írói magvát. Az egyik a hazatérő hadifogoly sorsa, aki megváltozott világot, feldúlt családi tűzhelyet talál idehaza. A másik az a hadifogoly, aki többé-kevésbé akklimatizálódik Szibériában, új szerelemre talál s végkép ott marad. Nem emlékszem íróra, aki nem e két motívum valamelyikét fejlesztette volna regénnyé vagy drámává, - érdekes bizonyíték ez arra, hogy bizonyos élmények bizonyos csekély számú téma-tipusokban formálódnak irodalommá.

Zilahyt a két téma-változat közül az utóbbi érdekli. Már a Két fogoly című nagy regényben is a fogolytáborban gyötrődő magyar ember lassú akklimatizálódását írta meg s most újra ezt a témát ragadja meg új drámájában. Mind a két műben szerepel egy tépelődő, önmagát kínzó hadifogoly tiszt, egy pár magyar katona, akik a maguk egészséges ösztönével igyekszenek a helyzetüket olyan elviselhetővé tenni, ahogy csak lehet, egy féltékenységi motívum az otthonhagyott feleséggel kapcsolatban, egy egyszerű orosz leány, aki szerelmet ébreszt a magyar tisztben s az az alternatíva a szabadulás pillanatában: hazamenni vagy itt maradni az új szerelemnél? Ennél több hasonlóság a két mű anyaga között nem igen van.

A dráma témáját szinesíti az, hogy a magyar hadifoglyokat olyan környezetbe viszi, ahol folytonos érintkezésben élnek az oroszokkal, a deportált volt fegyencek egy gyarmatába, ahova a krasznojarszki táborban elkövetett renitenciájuk és szökési kísérleteik miatt viszik őket. Ezzel szélesedik a téma skálája és egyúttal jelezve van, hogy olyan hadifoglyokról lesz szó, akik különös keservesen viselik sorsukat.

A szerencsés ötletet azonban nem aknázza ki az író olyan dúsan, ahogy lehetett volna: az orosz alakok rajzát nem tudta elég elevenné tenni, inkább orosz regények reminiscenciáiból dolgozott, mint egyéni elképzelésből vagy megérzésből. Csak egy alakot tudott közülök kiemelni: a fegyencgyarmatban nevelkedett fiatal lányt, aki úgy él a sötét, zord helyen, mint egy odatévedt napsugár. Azonnal központjává lesz a drámának s ő körülötte pereg le, ami a miliőből kiemelkedik, mint tulajdonképpeni drámai cselekmény: két magyar tiszt rivalitása a lány körül.

Az egyik, Sárkány, töprengő, önmagát marcangoló ember, a másik, Gyéresi, egyenes, kemény férfi, abból a típusból való, amely minden helyzetben győz a másik felett. Finom írói elgondolás, hogy a rivalitás a kettő között már otthon is megvolt: Sárkány folyton gyanakszik, hogy a felesége és Gyéresi között valamikor történt valami s gyanuja nem is egészen alaptalan. Ezzel a konfliktus bele van gyökeresítve a két férfi karakterébe s a kétféle embertípus konfliktusává emelkedik. Mégse válik igazi harccá, aminek nem csupán az egész dráma epikus szerkezete az oka, hanem Gyéresi karakterének és cselekvésének egyvonalúsága is, - az utóbbi talán még nagyobb mértékben.

Gyéresi érzi, tudja, hogy a muszka lány őt szereti, tudja azt is, hogy ő az erősebb, de éppen erősebb voltából azt a konzekvenciát vonja le, hogy neki kell nagylelkűnek lenni a gyöngébbel szemben. Ez nagyon szép lovagias gondolkodásmód, de az eredménye csak az, hogy az erősebb férfi félreáll a gyöngébb elől, tehát félreáll a konfliktus elől s a dráma szétbomlik részleteire. Szavakban folydogál tovább s a feszültség szétlazul. Ezenkívül a dolgok belső logikája is ingataggá válik, a néző zavarba jön, szereti-e csakugyan Gyéresi a leányt, ha ilyen könnyen le tud mondani róla.

Ezért érzi az ember egy helyben topogónak az egész második felvonást. Az emberek jelzik benne álláspontjukat, de nem küzdenek érte. Mikor pedig a harmadik felvonásban döntésre kerül a dolog, a leány oldja meg a konfliktust, neki van ereje kimondani az igazságot: annak kell vele maradni, akit ő szeret. Regényben ez az egész megállna, érdekessé lehet tenni a lelkiállapotok rajzával, a helyzetek részletezésével, a dráma azonban nem lehet el mozgás nélkül.

Regényszerű kötése a cselekvénynek, - ezzel lehet jellemezni Zilahy drámájának alkotásmódját. Ehhez tartozik az epizódokra vetett erős hangsúly is. Valóban a Szibéria számos epizódja érdekesebb és főkép szinpadon jobban megelevenedő, mint maga a cselekvény. Itt érezni legjobban Zilahy megértésének finomságát.

Különös szimpátiával dolgozza ki a magyar paraszt-katonák alakjait, a rapport-jelenet, a szabadulásról szóló hir izgalmas öröme, az érzékeny bucsúzkodás, leginkább pedig a népfölkelő alakja, akit ottmaraszt Szibériában a fogolytáborban született kis gyermeke, - ezek nagyon kedves, szívvel elgondolt részletek. Általában, ha Zilahy dramaturgiája sok tekintetben provokálja is az ellentmondást, Zilahy, az író győztesen jön ki a dologból, eszközei tiszták, ambiciója íróhoz méltó s az a gyöngédség, mellyel a témát kezeli, minden rokonszenvet megszerez számára. Disztingvált író módjára használja tehetségét.

A színészeket is ambicionálták a szép feladatok, melyeket az író rájuk bizott. Bajor Gizi sok színben csillogó tehetségének leginkább szeretetreméltó elemeit viszi bele ebbe a szerepébe, csakugyan ő adja a napfényt, amely a komor alaphangú darabot besugározza. Minden szava mintha a szívéből buzogna és még azokat a kissé papír-zörgésű szavakat is megelevenítve mondja ki, amelyeket az író az utolsó felvonásban szájába ád. Csortos karakteralakító képessége minden árnyalatában pontosan adja ki Sárkány alakját, - a zilált belsejű emberek ábrázolásában tűnik ki legjobban rendkívüli szinészi ereje.

Odry a kemény, egyenes Gyéresit játssza, a nehezen megjátszható szerepben jobb az író elképzelésénél. Az epizódszereplők közül kiválik Rákosi Szidi bájos öregasszonya, Kürthy György falánk hadnagya, Pataki népfölkelője, Bartos pópája, Mihályffy Béla mindig reglamát tartó főhadnagya. A rendezés is megbirkózott a nem könnyű feladattal, csak a harmadik felvonásban hibázta el: mikor Gyéresi a lánnyal beszél, az elég hosszú párbeszéd alatt a többiek, az egész nagy csoport, mozdulatlanul, háttal áll nekik, mintha diszkrécióból fordítanának hátat. Valami mozgást kellene nekik adni.

Schöpflin Aladár