1904 májusa óta akarok a tőzsdéről írni.
Sok szép cikk volt a század első évtizedében, de A tőzsde matadorjai kedvenceim egyikévé vált. Tartalma érdekes, hangja egyéni. Szellemes gúnyolódást ritkán olvashatunk, olyat még ritkábban, amely egyúttal témájának lényegét is megragadja. Csak az indítást idézem, a hangulat kedvéért:
„Fényes ábrázattal lépik végig Dunaparti corsot tőzsdénk matadorjai.
– Hát sikerült. – Még is csak sikerült lekarczolni a buza árát! Mily kéjes gyönyör elgondolni, hogy nem 9 1/2 – 7 3/4 a papirbuza ára. Gyönyör párosulva haszonnal, melyet részben meg, de részben nem fizetett a vidék, az áldott jó vidék apró spekulánsa.
Bizony, ezek alaposan meg lettek koppasztva.
Nem egyhamar lesz kedvök japán vásárlások hirére mitmacholni a yankee hausseal.”
És most, 12 évvel később, mindez a szépség egy tollvonással vált semmivé.
A budapesti értéktőzsdét március 14-én félhivatalosan megnyitották a magánforgalom számára, amelyet azonnal korlátok közé is szorítottak. Az ok a spekuláció túlzott elfajulása: egyes favorizált részvények árfolyamát olyan magasra tornázták fel, hogy az az értékpapír „belső” értékének egyáltalán nem felelt meg. Közben elhanyagolták a fix kamatozású értékpapírok és az államkötvények forgalmát, így azok nem a kamatozásuknak megfelelő árfolyamon cseréltek gazdát.
Érthető tehát, ha az államnak az volt az álláspontja, hogy a helyzet nem tűrhető tovább. A matadorok zsebe dagad, az államé nemhogy nem, hanem még itt is ráfizet. Kimondotta: a háború nem lehet ürügy és alkalom a spekulációra és ennek káros kinövéseire. És mivel ezt magáévá tette a tőzsdetanács is (minő nem várt nézetazonosság), a matadorok megrendszabályoztattak.
Az új helyzetben a Giro (bank) alkalmazottai közvetítik az üzleteket, nem tőzsdei tisztviselők. Fontos az a megszorítás is, hogy csak kassza-üzletek köthetők (pénz lefizetendő, nincs „papirbuza”). A határidőüzletnek, következésképpen a spekulációnak annyi. A bankok a túlhajtott spekulációt meg fogják akadályozni, akár úgy is, hogy az árhullámzásokat megfelelő mennyiségű értékpapír piacra dobásával ellensúlyozhatják.
Azok a régi szép hausse-mozgalmak, meg az ebből fakadó izgalmak szolidabb alapokra helyeződtek. Ha ugyanis az állam azt tartja kívánatosnak, hogy a tőzsde a háború alatt csakis az igazi (értsd: állami) értékpapír-szükséglet piaca legyen, akkor a járadékpiacot teljesen kivonják a spekulációs elemek befolyása alól. Az állampapírok kurzusait minimálni akarják, nehogy egy bizonyos árszint alá csökkenjen (elkerülendő az intézkedéssorozat okát).
Mit gondolhattak a pénzügyeken atyáskodó kormánytagok?
Megmondjuk a tőzsdének, mi mennyit ér, de legalább minimum mennyit ér, üzletet meg akarjanak azok kötni, akiknek telik rá. Hogy nekik ez annyira nem éri meg? Miért kellene megérnie, szolgálni kell a hazát és kész. A pénzét mindenki elbukhatja, ám most ügyesen kitaláltuk, hogy mások bukják el. A matadorok.
Úgy látszik, a magyar kormányban akkora ellenérzés van az antant hatalmakkal szemben, hogy még arra sem figyeltek oda, náluk ez az állami beavatkozás már csütörtököt mondott. A londoni és a párizsi tőzsdén a járadékok minimális árfolyamát csak ideig-óráig lehetett tartani, mert olyan anarchia keletkezett, hogy a kormány jónak látta a minimális árfolyamok megszüntetését, illetve a járadékpiac szabaddá tételét.
A tőzsde nem volt lojális, mint nálunk a tőzsdetanács, nem tagadta meg magát.
