Az arc: az élet tükre, az egészséges életmód

A munkában, gondban, boldogságban, búban-bánatban eltöltött esztendők az emberi arcra jegyzik fel kicsiny, de mégis nagyon sokat mondó emlékeiket és a jó emberismerő ezeknek a redőknek, ráncoknak és barázdáknak a vonalaiból sok mindent ki tud olvasni.

Egyszerű, átlagos sorsú emberek között is találkozik nem egy szeretetreméltó, kedves öregúr, kinek arcát csodálatosan frissen és üdén tartja a jókedély, a lelki harmónia, az egészség. Fehér haj, fiatalos arc; olyan látvány ez, amely a benne rejlő ellentétnél fogva mindig megragadja az ember figyelmét.

A legszebb és legcsodálatosabb, a leghosszabb tartamú és leghirtelenebb véget érő emberi élet egy Thomas Parr nevű angol földmívesnek jutott osztályrészül. Azt lehetne hinni, hogy legenda az egész. De ennek a kivételes és felette tanulságos életnek a pontos, tudományos adatait nem kisebb ember jegyezte fel, mint William Harvey, a világhírű angol orvosprofesszor, aki az emberi vérkeringés rendszerét fedezte fel.

Harvey, aki 1630 körül I. Károly angol király udvari orvosa volt, az angol király udvaránál ismerkedett meg a 152 éves Thomas Parr-ral, akit pár hónappal a találkozás után - felboncolt.

A nagy anatómus feljegyzéseiből tudjuk, hogy ez a Thomas Parr, aki 152 évig és kilenc hónapig élt, aki tehát mindezideig a világ legmagasabb korát megért embere volt, százötvenkét esztendeig élte egyszerű, szegényes paraszti életét.

Több mint másfél évszázadig szántott-vetett a jó falusi levegőn és a legkeményebb munkától sem húzódott. Életmódja a legegyszerűbb volt, egész életén át alig evett mást, mint tejet, vajat, sajtot és szikkadt kenyeret. Harvey megállapítása szerint a jó Thomas Parr 120 éves korában másodszor is megházasodott, özvegyi sorsba jutott aszszonyt véve feleségül, kivel az utolsó percig boldog, elégedett házasságban élt.

Ritkaságszámba menő magas kora azonban híres emberré tette Thomas Parr-t. És - meg kell állapítani - ez a nagy hírnév vitte „idő előtt” a sírba. Az angol királynak is fülébe jutott az érdekes hír és I. Károly elhatározta, hogy vendégül látja csodás korú, egyszerű sorsú alattvalóját a királyi palotában.

A király parancsára el is vittek Londonba a 152 és fél esztendős Thomas Parr-t. I. Károly nagy tisztelettel és megbecsüléssel fogadta. - Isten különös kegye és áldása - mondotta az angol király, - hogy jó egészségben ilyen példátlanul magas kort értél meg, Thomas Parr. Isten példáját a királynak is követni kell. Itt tartalak a királyi palotában. Nem kell többé dolgoznod, gondtalan bőségben élheted tovább életedet…

Thomas Parr nem utasíthatta viszsza a királyi kegyet. Ottmaradt a királyi palotában. Résztvett a lakomákon. Sajt helyett sülteket, tej helyett bort, szikkadt kenyér helyett süteményeket fogyasztott.
Három hónapnál tovább nem bírta.. Agyonette magát. Ebbe halt bele - amint azt a holttestét felboncoló Harvey megállapította.

Nagyon érdekesek az orvosprofeszszor megállapításai: „A 152 esztendős embernek, amikor a királyi udvarban először láttam, korát meghazudtolóan üde és friss volt az arca. Az egészség tükröződött csodálatosan kevéssé ráncos arcáról. Alig három hónap multával meghalt és a boncolásnál megállapítottam, hogy Thomas Parrnak semmiféle szervi baja nem volt.”.

Annyit jelent ez, hogyha a királyi kegy nem fosztotta volna meg Thomas Parrt a jó levegőtől a mindennapi munkától és egyszerű táplálkozástól, az angol földmíves még jónéhány esztendeig elélhetett volna és - tréfásan szólván, - megdönthette volna a saját világrekordját.

Az emberiség legmagasabb korú emberének, a 152 éves Thomas Parr élettörténete, amely egyébként tragédiának is beillik, sok komoly tanulságot rejt magában. Ehelyütt azonban nem ezeket a tanulságokat akarjuk kihámozni, hanem rá akarunk mutatni arra, hogy a világ legöregebb emberének arca - a legszavahihetőbb tanu bizonysága szerint – „korát meghazudtolóan üde és friss volt és csodálatosan kevéssé ráncos arcáról az egészség tükröződött.”

Klasszikus bizonyítéka ez annak, hogy az egészséges életmód a legjobban őrzi meg az arc üdeséget, fiatalosságát. Amit egyébként a mindennapi életben magunk is megfigyelhetünk.

Ha az uccán járunk, villamosban ülünk, amúgy is, szinte akaratlanul vizsgáljuk, tanulmányozzuk az érdekesebb arcokat. Találgatjuk: Ki lehet? Mi a mestersége? Jó ember? Gonosz ? Sokat szenvedett?...
A dilettáns megfigyelő is tud olvasni egyet-mást az idegen arcokról.

A jó emberismerő pedig, akárcsak a nyitott könyvből, úgy olvas az arcból, az arc különös jeleiből: a ráncokból és redőkből, amelyek az egyéni élet legsajátosabb feljegyzései és beszédes emlékei... Sajnos, az arc után való helyes ítélkezés adománya a legkevesebb emberben van meg. Pedig mennyi tévedéstől óvhatnók meg magunkat, ha arcuk szerint meg tudnók ítélni embertársainkat.

Berényi Imre.