Kedves Bátyám, közel állok hozzá, hogy hebegő tacskónak érezzem magam, mikor jubileumodon itt a Nyugatban megköszöntésedre vállalkozom.
Ilyenkor az ember önkéntelen emlékeket kotorász föl. S bennem még elevenen él egynéhány novelláddal szerzett különös lelki élményem, amiket még kurta nadrágban vagy nem sokkal utóbb vettem Tőled.
Hiszen mindenkinek ebből az időből a legelevenebbek és leghímesebbek az emlékei. Huszonöt év távolából zengenek vissza bennem sorok, képek a tieidből és leng körül az a fura varázs általuk, ami most sem más, ha valamelyik könyved kezembe jut, legföllebb nem tudom úgy megőrízni, mint az első nehány mását.
Azok az akkor megismert Lusta Gaálok most is úgy nyujtózkodnak előttem és kerekednek föl messzi útra, ami tönkreteszi őket, mintha valamikor találkoztam volna velük az életben, nem pedig könyvedben olvastam volna róluk. Sőt talán elevenebbek azoknál az embereknél is, akikkel az életben találkoztam.
Mert mi volna más a művészet, a nagy, igazi művészet, ha nem ez?
Nem tudok pamlagra feküdni rossz kedvvel, hogy eszembe ne jusson azt a mondatot, hogy a "bánat már olyan természetű, hogy a pamlagra húzza az ember fejét."
Aztán egyéb képek. Csikorgóban, éjben, havas utakon sikló csörgős szánkó, amely magányos, puskás urat visz, akiért a ruszka lány megvérezi hímzett ködmönében fehér keblét, mert társnője tetszik, nem ő.
És a kisvárosi ficsurak, galambtekintetű vénhedő kisasszonyok, kis kocsmák bizarr, bor- és dohánygőzös levegője, amiben zsenik kallódnak el, ahol a trágár mókák, vad danolászás, duhajkodás mögött ott ólálkodik a lélek legmélyén a szűntelen zokogás, valami furcsa tisztaság, jóság, az esett emberek jósága és tisztasága, ahol az ötlet, a köznapban legegyügyűbb lelkekből is csodálatos magasságokat fut meg. Aztán kártyavető hölgyek és szinésznők lábainál hentergő zsurnaliszták, ideggyilkos redakciók.
És szülőfölded, Szabolcs vezér országa, a Nyírség buckái, bokortanyái, ez a furcsa vidék, a szertelenségek, kiáltó ellentétek helye, ahol a fogyatkozó ezerholdas kiskirályok esztelen tékozlása mellett a józan tirpák évtizedekkel előzi meg a nemzetgazdászati reformokat és szervezkedést, ahol úgy reformálják meg ármányosan a magyarok az eklézsia katolikát, hogy a pápának is meglegyen a magáé és tovább miséznek, de magyar nyelven, ahol a kaftános zsidó nem kerüli a kapát-kaszát és falvakat népesít be és az első száz holdnál meg zsakettnél már túltesz tékozlásban és duhajságban a benszülött dzsentrin...
Ez a csodálatos világ, a te írásaid világa, amit a köznapból boszorkánymester módjára bűvölsz emberek elé, akik benne, vagy mellette élvén és látván, mégsem látják meg nélküled.
Boldog Isten! mennyivel fakóbb, köznapibb maradt volna a világ nagy része előttem is a bizonyára ezer más előtt, ha újjá, mássá, színesebbé, ilyenné nem teremted soraiddal.
Én, Kedves Bátyám, mondom, hogy méltóbb csokrot neked nem tudok ezer szóvirágból sem kötni ünneplésedre, mintha csak azt ismétlem meg ujólag, hogy mikor még az olvasók legfelületesebbje voltam, mikor még Ponson du Terrail hét kötetei mellett kucorogtam félnapokat, akkor kapott meg furcsa ízével, zamatával, kritikák befolyása nélkül varázslatod a betükben, úgy, hogy annyi éven át semmit se veszítsen üdeségéből ez a varázs.
A tudatos, jóindulatú műértőt vesztegetni meg mélyenjáró, különös művészettel, az még mindig nem akkora siker, mint az, mikor indolens, felszínes laikust vezetsz rá az élet nem sejtett szépségeire.
Azt hiszem, ez az igazi siker és jutalom Kedves Bátyám, amit író elkönyvelhet magának. Azok a hangtalan sikerek, mint ahogy a szinházban sokkal inkább beszél a megilletődöttség csöndje a hatásról, mikor a nézők elfelejtenek tapsolni, mint a mondva is csinálható tapsvihar.
Hát hogy kívülem még sok ezeren gondolnak így vissza órákra, amikben műveidet olvasván, az áhitat csöndje támadt lelkükben, az nem szorul bizonygatásra.
Ez a pár szó ezeknek a mélyre szállott érzéseknek kíván szerény visszhangja lenni.
Nem tudom miért, de mindennél méltóbbnak érzem Hozzád, ha itt most születésed ötvenedik évfordulóján nem a kivételesek és értők nevében igyekszem hangokat keresni magasztalásodra, hanem azoknak a névtelen olvasóidnak háláját és szeretetét tolmácsolom Neked, akik közé valaha magam is tartoztam s könnyen tudok ma is tartozni. Így köszöntelek!
Tersánszky J. Jenő
