|
Beszélgetés a német köztársaság megteremtőjével
Pöstyén, szeptember 15.
Scheidemann az egész napot szobájába zárkózva tölti. A szobába lépve, mindjárt kiderül, mivel tölti Scheidemann a nap kilenctizedrészét. Az íróasztalán fekvő hatalmas kéziratcsomóra mutat: - Melyik a legérdekesebb részlete a memoároknak? - A nagyközönség számára – mondja Scheidemann – mindenesetre az, amely a német köztársaság kikiáltásáról és Vilmos császár lemondatásáról szól. Mivel a császár novemberig nem mondott le, a nép pedig viharosan tüntetett ellene, az volt az érzésem, hogy elérkezett a pszichológiai pillanat a köztársaság proklamálására. Kiállottam a Reichstag ablakába és beszédet intéztem a lent zugó százezernyi tömeghez. „A német nép – mondottam – legyőzte a reakciót, amely nem akarja a békét! A császár elmenekült! Éljen a demokratikus német köztársaság!” Tettem pedig ezt a saját felelősségemre, a párt előzetes utasítása nélkül, de a jóváhagyás tudatában. Könyvemben foglalkozom Vilmos császár pszichéjével. A császárt Németország válságos óráiban nem a haza sorsa érdekelte, hanem hogy a saját és családja vagyonát megmentse. Ez volt az, amit azonnal a lemondás aláírása után levélben kért tőlünk. Mialatt beszéltünk, sürgönyt kézbesítenek a volt kancellárnak. Loebe, a Reichstag elnöke Scheidemannt, a külügyi bizottság elnökét sürgősen Berlinbe hívja, mert a német nacionalisták vezére, gróf Westarp Briand genfi beszéde miatt a külügyi bizottság összehívását kéri. És a volt kancellár félbehagyja a pöstyéni kurát, utazik haza, vasárnap már Berlinben lesz. Bucsuzóul Briand beszédéről kérdezem. - Erről most nem beszélek – feleli. – A német külügyi bizottság rövidesen összeül és állást foglal ebben a kérdésben. - Briand beszédéből az a vád csendül ki, hogy Németország huzta, halasztotta a leszerelést! – vetem közbe.
Scheidemann így válaszol:
|