Scheiber Hugó képei és Bokros Birmann szobrai

Bokros-Birman művészetében két vágyakozás hadakozik egymással és hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Bokros egyik énje a kellemes, elmélyedten életigenlő. Örül a jelenségeknek, csodálkozva gyönyörködik a formák érzékien szép játékán, kutatja az emberi jellemet és felszínre hozza minden árnyalatnyi jellegzetességét.

Bokros másik énje az élet nagy zűrzavarától ijedő, az ősi anyai létformákhoz visszavágyódó, a démonoktól való megváltásért imádkozó gyermek. E két énje egymással hadakozón, de mindig egymás mellett létezik. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Művészetében hol az árnyalatnyi finomságokkal dolgozó karakterábrázolás a döntő, hol a szűkszavú összefoglalás, a monstruózussá torzított nyujtás. Ám ahol finom és kulturált, ott is legtöbbször torzít egy kevéssé, s ahol primitivizál, ott is rengeteg felületfinomságot mintáz ki.

Torzításai is mily sajátságosak: a felnőtt részlegesen embrionális alkatot ölt, a gyermek - felnőttet. Valami csodálatos kiegyenlítettség hajtja Bokrost, - zűrös nyugtalanságban egyrészt és kielégíthetetlen nyugalom- és összhangvágyban másrészt - a születés-élménytől a halál-élményig. Lelkének ez a forrongása azért oly megkapó, mert művészien sűrített, mert démoni és mert néha legyűgöző formában tud megjelenni.

Szobrászi tudása nagy, technikája igen fejlett; mégse fog sohasem par excellence szobrot alkotni sem hildebrandti, sem rodini értelemben. Sohasem - vagy csak alapvető, strukturális lelki változás után - fog önmagában teljes, önmagában kiegyenlített művet teremteni. Ő nem dionüzoszi és nem apollói típus, hanem prometeüszi. Örök vágyódó és örök lázadó. Sehogy sem találja helyét abban a társadalomban, melyhez ezer szállal köti magát s melynek szellemétől elszakadni sohase tudna már.


Merőben ellentétes jelenség Scheiber Hugó. Nem kínozzák kételyek és skrupulusok, melyeket egy-egy jóízű röhejjel el tud intézni. Nincs kín és nincs probléma az ő művészi világában, csak pezsdítő, hahotázó szenzációk vannak. Ő rájött arra, hogy kár a nagy gőzért és főleg kár a tépelődésért.

A világ szép ahogy van, különösen a világvárosban: a cikkázó, röpülő, zúgó, süvöltő, visító, sikongó, tolakodó, törekedő, villámló és nyilaló jelenségek sokrétű ritmusa; madárcsőrszerű topánka, durrogó palack, hullámszélű táncszoknya, metsző reflektor, mázoltképű bohóc, csilingelő bendzsó, gyorsaság, melytől szétfeszülnek a kocsiablakok, doboló léptek, hasító kacsintás, fűlő energiák.

Élet, mely éles, tarka, feszes, mozgalmas ritmusban perdül érzékeinken, és melytől éppenséggel nem kell ijedni, mely semmiképen sem szfinxszerű és sehogysem imádat vagy átok tárgya. Nem vesszük egészen komolyan sem a jelenségtömkeleget sem azt, ahogyan e tömkeleget vászonra, papírra vetjük. Rendszer, logika - minek?

Csak véletlen ritmus van, de semmi következetesség. Erről pedig Scheibernél jobban senki meg nem győz. Képei olyanok, mint egy világváros angolparkja. Izgató, szórakoztató, agresszív és ellenállhatatlan. Csak ha jól megnézzük, darabról-darabra, vesszük észre, hogy a nagy hajrában van képei között egész kitűnő és egész gyenge is.