Írás és árulás

Emlékeznek, mikor a Copperfieldben a kis Dávid megszökik mostohaapjának, a gonosz Murdstonenak londoni házából s éjjel-nappal gyalogolva s országút árkában hálva lerongyoltan ér nagynénjének, Mrs. Trotwoodnak vidéki házához? Hol is a néni, fölszedve a kert kavicsáról s ölébe ölelve a félig alélt fiúcskát, megrendülten s tanácstalanul fordul a házban nála lakó Mr. Dickhez, egy jóindulatú derék hülyéhez s monomaniákushoz, hogy: "teremtőm, mit tegyek vele?! mit tegyek vele?!" Mr. Dick pedig azt feleli, hogy: "Hát mindenekelőtt fürössze meg!" - s e paraszti tanáccsal közelebb jut ahhoz, amiről valójában szó lehet, mint ha okos emberek ezen mint problémán törnék tovább a fejüket.

Azt hiszem, némi Mr. Dick-ség nem árt, mikor igen okos emberek igen mélyre találnak beásni vagy igen magasra találnak felvinni egy s más problémát. Teszem itt a Nyugat-ban hosszabb ideje folyik részint a vita, részint az egymás megtámogatása a megpendítés körül, mely nálunk, régebben, Babitstól indult, külföldön pedig Bendának La trahison des clercs könyvéből indulva, nálunk a legérzékenyebb intellektusú írástudókban rezeg tovább.

S ezzel szemben, független a problémától s a vitától, de talán nem következés nélkül a velejére, nem árt végre felvetni az - elismerem - fölötte Mr. Dicki kérdést, hogy föltéve, ami körül a megfigyelés szemmelláthatóan eltér, föltéve, mondom, hogy az utolsó nemzedékben az írástudók árulást követtek volna el, vagy árulásba keveredtek volna hivatásuk ellen: van-e nékik egyéb hivatásuk, mint hogy azt írják, ami kikívánkozik belőlük és úgy írják, ahogy kikívánkozik belőlük, s van-e azon áldás, ha írástudók több és nagyobb hivatásnak akarnak megfelelni, mint ennek a, belátom, fölötte szimplának?

Való, hogy mindig voltak s nyilván mindig lesznek írástudók, kik egyenesen tűztek maguk elé szent célokat, sőt írásuk éppen arra való, hogy e célok felé törő gondolatokat formáljon meg, ezekért a célokért álljon helyt. Roppant Mr. Dick-i példákat fogok felhozni, de kár utánuk messze vagy rejtekhelyekre menni - például, tehát, báró Eötvös József, kinek még regényeiben, még lírai verseiben is, annál inkább egyenest politiko-filozófiai munkáiban kimondott tárgya azok a szent ideálok, vagyis olyas szent ideálok, aminők után járni s aminőkért helytállani az írástudó rendeltetésének tetszik.

S éppígy mindig voltak s bizonyára mindig lesznek írástudók, kik ugyan nem egyenest, nem írásuk tárgyának választván szolgálják a szent ideálokat, ám úgy el vannak velük telve s ezek úgy átivódnak írásukba, hogy ez magában is szolgálat. Erre sem kell messze menni példáért, - itt van mindjárt az elébb említett Charles Dickens. Vannak azonban írástudók, kiknek írásai felkavarják a lelkeket, akik bármibe mélyednek el s bármit formálnak meg, hatásuk az a nagy és messzeszóló, mely felér a szent ideálok kimondott szolgálatával, s éppen csak akkor nem szolgálják az ideált, mikor dühhel esnek neki, hogy szolgálják.

Tolsztoj, például, ilyenkor gügye bárgyúságokat hebeg s Dosztojevszkij sem megy túl holmi garasos nemzetieskedésen s szentképecskés istenességen. Mivelhogy nem minden írástudónak van, mint van Bernard Shawnak, politikus érzéke, s nem mind érzi, mint érzi Anatole France, a történelmet a kisujjában... Szándékkal említek mult századbeli példákat - éppen megállapodottakat, kialakultakat s olyan időkből származókat, melyeknek írástudói még nem találtattak volt árulásban. S folytatom annál a két nagy írónál, ki a mult századból származván át a mienkbe, mindkettő maga is érzi a kötelességet, hogy ha valaha, úgy most, a mai rászoruló, mert árulásos időkben ő igenis szolgálja, még pedig kimondottan szolgálja az ideálokat: Gerhart Hauptmannál és Thomas Mannál.

A Hauptmann esete majd hogy nem ugyanaz, mint a Tolsztojé s a Dosztojevszkijé: politikai s egyéb nyilvános állásfoglalásai, ha intellektuálisabbak is és a mai szentségekhez közelebb állóak, mint a szláv isteneseké, mindösszevéve kínos-keservesen erőltetettek, - látszik, hogy megfelelnek meggyőződésének vagy annak, mit magához illő s számára köteles meggyőződésnek vél, de nem felelnek meg érdeklődésének, mert annak aztán semmi teremtett lélek, de kivált költő vagy írástudó nem ura, hogy igazában s a lelke mélyén mikor mi érdekli. Annyi bizonyos, hogy Gerhart Hauptmann az ő Weberjével, Versunkene Glockéjával és Der Narr in Christójával, bármely irányúak, foganatosabban szolgálta a szent ideálokat, mint egyenes pártfoglalásával. Thomas Mann-nál a dolog bizonyára másképp áll.

Őbenne valóban van, még pedig nem közönséges, filozófiai, történelmi és politikai érdeklődés, - ismeretei hézagtalanok, tudása teljes s nemcsak tudomásul vesz, de tovább is gondol. Ehhez képpest történelmi és politikai tanulmányai, azonfülöl, hogy magukban értékes kifejtések, becses és jelentős állásfoglalások is szép ideálok mellett. Mindazonáltal ezekkel az írásaival ideáljait inkább csak úgy szolgálja, hogy mintegy névjegyét adja le náluk, s ha egyebet nem írt volna, mint ezeket, az ideálok kevés hasznát vették volna.

Ő akkor ő, akkor hatalmas és akarva-nem akarva hasznos az ideáloknak, mikor nem helytáll az ideálokért, hanem az intellektuális és morális témákat s gondolatsorokat, a tételeket és az argumentumokat pro et contra embereinek szájába adja, személyes és jellemző élményükké teszi, akár a szerelmet vagy a kenyérkeresetet - mikor, egyszóval, az ideák és az ideálok éppúgy csak téglák, kapcsok és gerendák az ő építő kezében, mint az egyéniségek, vagy az utcák, vagy a történelmi korszakok s ezeknek eseményei. Ugyanígy van ez külömben Balzacnál és Stendhalnál s így volt Zolánál is, körülbelül az Oeuvre-ig s az Argent-ig, amíg csak művész akart lenni, nem próféta is. Mihelyt, utolsó regényeiben, vátes-ságra adta magát, a regények rosszak lettek s az ideálok erről koldulhattak.

Azt lehet minderre mondani, s kivált éppen a Zola esetére, hogy hiszen ez az éppen, ez a baj: mikor a művész aktívoskodásra prostituálja művészetét, ahelyett, hogy művészetének tényével szolgálná az ideálokat. Ezzel tulajdonképp saját álláspontomat vetnék ellenem, s én el is fogadnám, ha el lehetne fogadni. De nem lehet. Mert nem szólva filozófusokról, tudósokról, publicistákról, kik elvégre javarészét teszik az írástudóknak s akik közt, mint minden időkben, úgy az utóbbi harminc esztendőben is alig találtattak kevesebben építők, mint rombolók, hanem megmaradva csakis a költőknél: lehet-e azt mondani, hogy Schiller, vagy Byron, vagy Heine, vagy Victor Hugo, hogy Eötvös, Petőfi és Ady az ő legirányzatosabb költészetükben is ne volnának ők, ne azok a művészek, kik külömben és általában?

Viszont Lamartine, ki történetíró és politikus volt, sőt miniszterségig vitte: áruló-é, amiért ilyes gondolatainak nyoma sincs az egyetlen értékben, mi utána megmaradt: a sok közt néhány igazán szép versében? Azonban Musset, ki egyáltalában semmi egyéb, mint szép, ezzel jobban szolgálja-é az ideált, mint Hugo, ki egyéb is, mint szép? Baudelaire, ki formára feltétlen szép, de mondandójában kajánkodik az ideálok ellen: árt-é nekik igazán, tehát árulójuk-é? Verlaine hol szent, hol szentségtörő - külömbség-é ez az ideálok számára való jelentőségében?...

Még egyszer mondom: én itt az írástudók közzül a költőkre szorítkozom, s föl sem vetek olyan kérdést, mint hogy Lange, ki nem csupán történetírója volt a materializmusnak, de maga is materialista volt: hogy ez a lelkes és mély gondolkodó árulást követett volt-é el a szellemen, s viszont Schelling, ki a természetet átszellemíti, érzett-e valaha valamit a szellem lehelletéből? Nem hiszem, hogy ne lehetne ugyanilyen példákkal végigmenni az egész mai tudományon, filozófián s publicisztikán, az új fizikán, az új pszichológián, az új szocializmuson, és kimutatni, hogy akkor leghelytállóbb a szellem örök ideáljaiért, mikor leghevesebben s legkíméletlenebbül veti magát mivoltuk s származásuk tisztázására.

Megmaradva az írástudók közzül azoknál, kik leginkább mennek ilyen számba, mert mesterségük maga az írás: nálunk, a költőknél, mindegy, hogy vallanak-é vagy nem vallanak valamit. Van, amelyiknek természete, magakiélésének formája, ami a walesi herceg címerpajzsára van írva, az ich dien - ezek ám szolgáljanak és geniejök abban tündököl, hogy szolgálnak. De van, amelyik nem szolgál semmit - s az éppen ezzel szolgál. (Egyéb művészetekben sincs ez sokkal másképp: Daumier szolgálatos genie, Rembrandt van és ezzel szolgál.)

Így is, úgy is, csak azzal tudják szolgálni a szent ideálokat, ha igazán és egészen olyanok, amilyenek, - de ezzel aztán mindenesetre szolgálják. Akár foglalnak pártot, akár nem, sőt ha az ideálok ellen foglalnak állást: akkor is szolgálnak nekik, mint ahogy Mefisztó mindig és mindenesetre az Úristen mellett tanuskodik. Aki azt veti a mai költők ellen, hogy árulói az ideáloknak, az ezzel tulajdonképp azt mondja, hogy ma nincsenek, vagy fölötte kevesen vannak igazi költők. Félek, nem téved - de ekkor nem árulásról van szó, csak tehetetlenségről.

Ignotus