Csoportkiállítás a Nemzeti Szalónban

Nagy István azon kevesek közé tartozik, akik a fejlődés egyenes útján járnak. Ma 56 éves, munkája acélosan férfias. Kiindulópontja kétségkívül az intim táj-tradició: Barbizon. Nem utánzott ugyan sem Corot-t, sem Rousseaut, de látása, szemlélete a barbizoni kör követői közé utalja, különösen színes munkái révén. Hat éve s három éve sok színes képét láttuk: halk, elfoszló akcentusokra hangolt, borvörös, sötétkék, rozsdabarna, tompazöld tájakat, melyek mögött finomsággal párosult érdes, robusztus temperamentum feszített.

Legegyénibbek azonban már akkor fekete-fehér munkái voltak, melyek most gyüjteménye zömét teszik ki s melyek úgy átütőerő, mint egyszerűség tekintetében lényeges fejlődést jelentenek. A fekete kréta széles sávokban zárt réteggé sűrűsödik e lapokban s csak itt-ott villog át a rajzpapír fehér alapja.

E tiszta bársonyfeketében világló fehérek hol eget, hol vizet, hol házfalat sejtetnek; de a fekete réteg sem élettelen: magasfeszültségű erővonalak hatják át. Egy józanabb, egészségesebb, együgyűbb, szerény látkörű van Gogh szól hozzánk e rajzokban, melyek új utat nem nyitnak ugyan, de értékes művészi dokumentumok.

A kiállítás többi résztvevői közül két tehetséges impresszionista hölggyel ismerkedünk meg: az egyik Bánd Viktória, németes jellegű és nagy ügyességgel, sok izléssel, de kevés elmélyedéssel packázza szürkéstarka színeit mozgalmas egyveleggé. A másik, B. Vajda Klári, franciás tájékozódás, ideálja alighanem Renoir.

Két téli tája, egy-két hamvas gyermekportréja jól sikerült. Mindkét hölgy még kemény munka árán kell hogy kivívja magának a dilettantizmustól való teljes elszakadást. Bokor Vilmos festő, modern környezetbe, modern színnel s formával viszi át Millet és Corot témáit. Ahol kevésbé tör élre s összefoglalásra, csendes parti tájaiban, a legjobb.

Pongrácz D. Siegfried kis poszthumus gyüjteménye érdemel még figyelmet. A festői szecesszió ízléses, alaposan képzett szobrásza volt.